"Az írások egy része teljesen méltatlan"
Szabó Istán számára egyértelmûen látszik hogy jónéhány cikk politikai jelentkezések, átjelentkezések és önigazolások céljából született.
Szabó István filmrendező ebben az évben - elsõ alkalommal - színházirendezõként is bemutatkozott: a Madách Színházban március 17-én és 18-án volt a premiere Müller Péter Lugosi (A vámpír árnyéka) címû darabjának, Darvas Ivánnal a fõszerepben. Szabó István emellett az Operában állítja színpadra Eötvös Péter Hollandiában élõ zeneszerzõ-karmester (többek között az Álmodozások kora komponistája) háromfelvonásos mûvét, melyet Csehov Három nõvér címû színmûve ihletett. Szabó Istvánnal Lugosi Béláról, A napfény íze körüli vitákról és az Oscar-díj értékérõl beszélgettünk.
- A Lugoson, Erdélyben született Blaskó Béla Lugosi Bélaként lett a hollywoodi mítosz része. Filmjei - élettörténetérõl nem beszélve - nem váltak közismertté, így azt is homály fedi, hogy milyen színész volt. Ön szerint van-e nálunk filmmúlt, van-e szerves filmtörténetünk?
- Természetesen van. Meglehet, hogy Lugosi Béla a magyar közönség számára nem része ennek a filmmúltnak, de ettõl függetlenül a filmtörténet kultuszfigurája. A világ mozit szeretõ nagyközönsége ismeri, fekete-fehér képeslapokat árulnak az arcképével, ott szerepel a filmplakátokon. A Drakula-filmek divatot teremtettek, aztán hirtelen megszûnt ez az érdeklõdés. Az is izgalmas, hogy amikor néhány nagyszerû rendezõ - így Francis Ford Coppola - a közelmúltban meg akarták ismételni ennek a filmfajtának az újraélesztését, sikertelennek bizonyultak. Kivételnek számít az Ed Wood, amelyben Martin Landau éppen Lugosi-alakításáért kapot Oscar-díjat, de ez a film is inkább komédiának tekinthetõ. Az, hogy Lugosi milyen színész volt, lényegében mindegy. Vélhetõen rendkívül tehetséges. Rengeteg jobbnál jobb színész van az Egyesült Államokban, Hollywoodban is, de az, hogy ennek dacára õ kapta meg ezeket a szerepeket, mégpedig sorban egymás után, egyértelmûen azt bizonyítja, hogy hatással volt az emberekre, a nézõkre. Vagyis a tehetségén túl még karizmatikus személyiség is volt.
- Lugosi korántsem egyedi sorsában valószínûleg az a legizgalmasabb, hogy egy szerep, amihez õ az arcát, a testét adta, elmosta a személyiséget. Ez identitászavarhoz, sõt, az identitás elvesztéséhez vezetett. Mindez ebben az elõadásban háttérbe szorult azokhoz a sztereotípiákhoz képest, amelyekkel a mûvészeket oly sokszor jellemezni próbálják: alkoholista-morfinista-nõfaló.
- Mi ezzel a gondja? Hiszen Lugosi valóban alkoholista, morfinista, nõfaló volt! Végül is ebbe halt bele, mégpedig meglehetõsen korán. Mi a bûn abban, hogy ezt megírta az író? Vannak emberek, akiknek igen nehéz a sorsuk, de mégsem lesznek alkoholisták és morfinisták, és vannak könnyû sorsú emberek, akik mégis azok lesznek. Egyet azonban tudunk: Lugosi nem érezte jól magát Amerikában, mert õ magyar színész volt, és azt szerette volna, hogy Budapesten, a Nemzeti Színházban legyen sikere. Tisztában volt azzal, hogy Amerikában, angol nyelven korlátozottak a lehetõségei. Ugyanis Lugosi úgynevezett akcentusos színész volt: vagyis kizárólag akcentusos szerepekben fogadták el, olyan filmekben, ahol külön kívánság volt, hogy a színész ne a született amerikaiak nyelvét beszélje. Lugosi mindeközben érezte, hogy Magyarországon mindez másképp lett volna, mert õ minden szerepre alkalmas, amit a világirodalomban leírtak. Boldogtalan, gyökértelen ember volt, valószínûleg rosszul sikerültek a házasságai is, és a boldogtalanság szép lassan elvezette azokhoz az ajzószerekhez, amelyek segítségével - legalábbis egy ideig - fenn tudta tartani a lelki egyensúlyát. Ezek tények.
- Önt filmrendezõként - talán kivétel nélkül - a bukástörténetek érdeklik. Persze lehet, hogy tévedek, és most rácáfol erre egy-két ellenpéldával.
- Úgy tûnik, én nem tudom olyan kategóriákba sorolni a filmeket, mint most maga, de persze mindez nézõpont kérdése. Ezért az Édes Emma, drága Böbe végül is nem tartozik a bukástörténetek közé, mert a fõhõsnõ, Emma, erõt merít mindabból, ami történt vele, hogy ki tudja húzni magát, ha kell a hajánál fogva is abból az árokból, amibe a történelem sodra belekényszerítette. A napfény íze teljes mértékben optimista film, hiszen hõsünk végül megtalálja önmagát. Sõt, én a Mephistót és a Redl ezredest is derûlátó filmeknek tartom, mégpedig azoknak a nézõknek a szempontjából, akik az ilyen módon megalkuvó embereket elítélik. Mert elbuknak azok, akiket bukásra ítél a nézõ. Én nem csinálok olyan filmet, amely után a nézõ megalázottan távozik a moziból, mert úgy érzi, hogy az õ igazsága elbukott. Azokat a filmeket szeretem, amikor a nézõ megtalálja az igazságát, még akkor is, ha a hõs elbukik.
- Évtizedek óta nem váltott ki magyar filmrendezõ mûve olyan heves indulatokat, mint A napfény íze. Már-már presztízskérdés számított rész venni esszéistaként, még gyakrabban önjelölt esszéistaként azokban a lassan önjáróvá váló, sokszor személyeskedő vitákban, amelyeknek leginkább semmi közük sincs az ön filmjéhez. Foglalkoztatják Önt ezek az írások? Esetleg dühítik?
- Magyar értelmiségiként természetesen olvasom ezeket az írásokat, de egyáltalán nem ingerelnek. Érdekesnek találom azt, ahogyan maga a vita kialakult, de hozzászólni ehhez nem kívánok, mivel már módom volt arra, hogy három órán keresztül kifejtsem a véleményemet a moziban. Ilyen hosszú idõ egyetlen vitázónak sem állt rendelkezésére, ráadásul melyikük mondhatja el magáról, hogy minden egyes nézõvel külön-külön beszélhetett? Engem pedig nagyon boldoggá tesz, hogy a közönség három órát áldoz az én véleményem meghallgatására. Nekem ennél több nem is kell.
- Csakhogy egy-két vitázó kizárólag sérteget és személyeskedik. Biztos vagyok abban, hogy van egy-két olyan "mûremek", amely Önt is bántotta, vagy amit kifejezetten méltatlannak érzett.
- Nézze, az írások egy része teljesen méltatlan, de ez nem a film szégyene, hanem azoké, akik ezeket írták. Egyértelmûen látszik bizonyos írásokból, hogy politikai jelentkezések, átjelentkezések és önigazolások céljából születtek. És a film csak apropó arra, hogy bizonyos szerzõk ezekben az írásokban elmondhassák az õ saját, pillanatnyi helyzetükbõl fakadó deklarációjukat. Karaktertanulmány szempontjából mindez végtelenül érdekes. Ezért hálás vagyok azoknak, akik mindezt látják, és a válaszaikban meg is írták.
- Ebben az évben 72. alkalommal osztották ki az Oscar-díjakat. Ennek a show-mûsornak - fõleg mindannak, ami mögötte van - a megítélése meglehetõsen végletes Európában, különösen annak keleti felén. Vannak, akik falják a pletykákat, és vannak olyanok, kiváltképp a "hátizsákos" értelmiség körében, akiket ez a filmünnep végtelenül felháborít.
- Mit mondjak, nagyon jó helyzetben van az az európai társadalom, amit már semmi sem oszt meg, csak az Oscar-díjak odaítélése. Éppen ezért boldogok leszünk, amikor majd uniós polgárokként semmi más nem fog minket bosszantani, csak ez az ünnepség. Ugyan már! Ezek lényegtelen dolgok! Az Oscar-díj a szórakoztatóipar része, több évtizedes tradícióval. Mindez természetesen amerikai ízlés szerint kerül a közönség elé, mert így szerzik a pénzt a díjhoz, így garantálják a nézettséget, és a televíziós közvetítéseknek köszönhetõen így biztosítják a reklámokat. Maradjunk annyiban, hogy engem az háborít fel, amikor nyugdíjas tanárokat látok a kukákban kotorászni. Az Oscar-díj közvetítése csupán csak szórakoztat. Éppen ezért én is ahhoz az európai értelmiséghez szeretnék tartozni, amelyet már semmi más nem tud kihozni a sodrából, csak az, hogy milyen az Oscar-díjak kiosztása.
- Mégis: mit ér manapság ez a díj?
- Rengeteget! Ez a filmszakma legértékesebb kitüntetése, és nem csak a tradíciója miatt, hanem azért is, mert ezt a díjat Ingmar Bergmannak négyszer, Fellininek háromszor ítélték oda, és kitüntették Bunuelt, Kurosawát is. Ez azt jelenti, hogy ezeket a filmmûvészeket az amerikai filmmûvészek igenis nagyra értékelik, sõt példaképüknek tekintik. Ez megnyugtató. Egyedül azon lehet vitatkozni - bár részletkérdés -, hogy azok a filmek, amiket kitüntetnek, a filmtörténet szempontjából mekkora értéket képviselnek.
- Évtizedek óta elõször fordul elõ az Oscar történetében, hogy két, az átlagosnál jóval radikálisabb, nyíltabb, ironikusabb film - az Amerikai szépség és A bennfentes - a legfontosabb kategóriákban több jelölést is kapott. Így jó esély van arra, hogy ezek a filmek bekerülnek a kánonba.
- Nagyon úgy néz ki, hogy az Amerikai szépség nyeri el a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de ha mégsem, akkor is biztosan mondhatom, hogy több Oscart fog nyerni. (Interjúnk március 26. előtt készült. A szerk.) Ennek valóban örülni kell. Most nem jutott elegendõ idõm arra, hogy odafigyeljek a díjesélyes filmekre, hiszen magam is filmet készítettem, de azt hiszem, az Amerikai szépség a legszínvonalasabb film a versenyben lévõ alkotások között.
- Mi a véleménye arról, hogy az említett két film legfõbb jellegzetessége, a bátorság és az erõs társadalomkritika, egyre kevésbé érhetõ tetten az európai filmekben?
- Ez így van. Az európai film nem igazán tudja, hogy mit tegyen. Ennek különbözõ okai vannak, csupán az egyik ezek közül az anyagi válság. A mozik nagy részét az amerikai filmek foglalják el, és az európai alkotások nehezen jutnak el a közönséghez. A nézõ ugyanis úgy érzi, hogy az európai film nem fejezi ki az õ egyéni problémáit, ezért az európai hõsökkel sem tud mit kezdeni. Ezek a hõsök ugyanis nem rajzolnak fel számára elfogadható életstratégiát. Ezért - furcsa módon - a mai fiatalság kizárólag az amerikai filmhõsökkel, még inkább az amerikai filmhõsöket alakító színészekkel tud azonosulni. Ennek egészen biztosan politikai-filozófiai okai is vannak, és nem csak az, hogy az amerikai filmek olcsók. Fröcskölõdés, pocskondiázás helyett el kellene tûnõdni azon, hogy ezek a "kommersz" filmek, amelyeket olyannyira lenéznek és megvetnek, miért képesek megszólítani a nézõket, és az európai filmek miért nem. De ennek az ellenkezõje történik: az európai filmkészítõk rettentõen büszkék arra, ha nem tudják meghódítani a nézõket. Ez ma nagy erény. Én mindenesetre úgy gondolom, egy filmkészítõnek, írónak vagy zeneszerzõnek az a feladata, hogy kifejezzen valamit az adott korból, mégpedig úgy, hogy az megérintse a nézõt, vagy a nézõk egy részét. És ha ez nem történik meg, akkor nem feltétlenül a nézõ a hibás. Mert ha mi ketten leülünk beszélgetni, és én meg akarom gyõzni önt valamirõl, de ön nem figyel rám, akkor nem biztos, hogy maga a hibás. Hátha én vagyok a hibás, mert rosz történetet mondok el, vagy a jó történetet rosszul mondom el, ezért maga arra figyel, hogy mit beszélnek a szomszéd asztalnál. Természetesen ezek után én nyilatkozhatom magáról nagyon lenézõen, de ettõl a helyzet nem változik: maga nem figyel oda rám. Ennek pedig csak én lehetek az oka.
- Kamondi Zoltán szerint a magyar filmgyártás szégyenletes módon egész egyszerûen nem vett tudomást arról, hogy az elmúlt húsz év legnagyobb világsikerét Ön produkálta. Elárulná, mit jelent Oscar-díjas filmmûvésznek lenni?
- Jó, hogy mi megkaptuk egyszer ezt a díjat, külön örömmel tölt el, hogy négyszer voltunk nominálva, vagyis a Filmkadémia tagjai négy alkalommal választottak be minket az öt legjobb alkotás közé - a Bizalommal, a Mephistóval, a Hanussennel és Redl ezredessel. De mindez egy következõ film elkészítésénél nem igazán számít, hiszen minden alkalommal a nulláról kell indulnunk. Azért abban valamit segített, legalábbis eddig, hogy azoknak a producereknek, akik filmet akartak velünk csinálni, talán nem volt olyan nehéz összeszedni a pénzt. Bár ez mindig változik, attól függõen, hogy az elõzõ film mennyire volt sikeres. Tagadhatatlan, hogy az Oscar-díj referenciát ad. Másfelõl nagyon megtisztelõ, hogy az egyik legtehetségebb magyar filmrendezõ olyasmit gondolt, amit most ön elmondott nekem. Azonban én nem igénylek különösebb figyelmet. Én ezt nem veszem olyan komolyan. A magyar filmszakma úgyis olyan, amilyen, de azért hál' istennek ebben a szakmában több olyan, nagyon tehetséges ember is van, mint a Kamondi. Örülök, hogy vannak köztük olyanok is, akikkel jó barátságban vagyok.
[2000. Április 14.]
Horeczky Krisztina
|
Az interjúhoz kapcsolódó linkek:
|
Eddigi találatok:
Mundruczó Kornél: Trabant, korzó, WC.
"Legyen olyan, mint egy ember"
Szemző Tibor - Nemet mondott a Presszóra
Zsigmond Vilmos: Amerikában is, a forgatásokon arra gondolok, - hajjaj, csak a Richie is itt lehetne velem!
Rolf Teigler - Outlaws, A dokumentumfilm nem improvizáció
Roy Andersson: Kicsit bele kell rondítani!
Buzás Mihály: „Hangulati új hullám”
Lukáts Andor: Csak a film maradt
Szaladják István: Tapasztalni - merőben más
Jonas Ĺkerlund: „Számomra sosem volt probléma a cenzúra”
Nagy Ervin - Rába Roland: Vagy fáj - vagy nem
Kálmánchelyi Zoltán - Stefanovics Angéla -Végh Zsolt: (P)esti mesék
Edward Norton: „Forman megzsarolt...”
Sigourney Weaver: magas, szőke nő, teljes mellbedobással
Tímár és Bereményi: Párhuzamos interjú
Schilling Árpád: Le a Mazsola arcúakkal!
Gyürey Vera: Filmintézetből filmarchívum
Az ÉS tényfeltárói: A magyar Benfenntesek
Leos Carax, a rejtőzködő művész
Veit Helmer: a Mediawave fődíjasa
Sputnik-csoport: a Z+ klipkirályai
Regis Wargnier: nők, férfiak, történelem
Deák Krisztina: a férfiaknak máshol van az erogén
|
|
