Leos Carax, a rejtőzködő művész
Leos Carax még rendez, de már nem lelkesedik a mozi iránt.
Leos Carax a budapesti Francia Filmnapokra személyen is elkísérte Pola X című új filmjét. Az Egy fiú és egy lány (Boy meets Girl, 1984), Rossz vér (Mauvais sang, 1986) és A Pont Neuf szerelmesei (Les Amants du Pont-Neuf, 1991) című filmjeivel elévülhetetlen érdemeket szerző rendező szállodai szobájában nyilatkozott a Mozivadásznak.
- A legfurcsábbnak azt tartom, hogy Ön, aki az elmúlt másfél évtizedben rejtőzködő, megközelíthetetlen, titokzatos rendezőként lett legendás, az utóbbi egy évben seregnyi fesztiválon megjelent személyesen is, közönségtalálkozókat és interjúkat kezdett adni.
- Elég fiatalon kezdtem a filmezést, 19 évesen, és úgy éreztem, még nem állok készen erre. Nem mintha ma annyira késznek érezném magamat, az az igazság, hogy könnyebben is megy külföldön, mint a saját hazámban. Tavaly elhatároztam, hogy elmegyek Cannes-ba, mert azt hittem - persze tévedtem - , hogy jót tesz az új filmemnek, ha nem csak a franciák látják először, mert problémáim vannak a francia sajtóval, szóval jobb lesz, ha mindenki egyszerre látja, japánok, amerikaiak, franciák és mindenki más. Ha pedig már elmentem Cannes-ba, akkor már valamennyire részt vettem közösségi eseményeket, bár továbbra is azt gondolom, hogy nem tudunk meg semmivel többet egy filmről azzal, ha látjuk a rendezőt.
- Hol adott közönségtalálkozókat, milyen fesztiválokon, és hogyan reagáltak a nézők?
- Rotterdamban, Ukrajnában, Japánban, Koreában. Fura, de azt figyeltem meg, hogy általában nem azok kérdeznek, akiket érdekel a film, mivel nehéz egy filmről beszélni rögtön a megtekintése után. Akik viszont kérdeznek, ugyanolyan kérdéseket tesznek fel, mint az újságírók és a tévések, mivel ők is folyton az újságírók és tévések által készített interjúkat olvassák.
- A Pola X főszereplője egy rejtőzködő művész, aki - mivel pénzszűkében van, új műveit azonban nem értékeli a világ - kénytelen felfedni magát közönsége előtt egy tévéinterjú során. Fura párhuzam, hogy Ön pont ennél a filmjénél "fedte fel" magát a közönség előtt.
- Ez az első alkalom, hogy egy regényt adaptálok vászonra, korábban ugyanis eredeti, saját történetekből dolgoztam. Noha egy XIX. századi regényről van szó, amit Herman Melville rögtön a Moby Dick után írt, már ő is beszél benne a médiáról, vagyis a korabeli médiáról, a sajtóról. Pierre a regényben ismert költő, aki nagyon tetszik a fiatal lányoknak és az idős hölgyeknek. Jó költő, de vonzó, jóképű férfi is, ezért megtiltja, hogy a portréja megjelenjen a verseskötetei borítóján, hogy az ne vonja el a figyelmet a műveiről. Szóval ezt nem én találtam ki, már benne volt a könyvben
- A három saját történet után miért döntött úgy most, hogy egy regényt fog adaptálni?
- Ezt a könyvet 18 évesen olvastam, és azt gondoltam, hogy sohasem forgatnék belőle filmet, mivel túl fontos könyv számomra. Ilyen egyszer vagy kétszer történik csak az életben, hogy elolvasunk egy könyvet, és úgy érezzük, hogy kifejezetten nekünk írták. Ez a könyv olyan nekem, mint egy testvér. Úgy gondoltam, ha már adaptálni kell egy könyvet, az ne legyen annyira jó. Amikor befejeztem A Pont-Neuf szerelemeseit, azt gondoltam, soha többé nem fogok forgatni. Természetesen a kedvem később visszatért, és a lehetőség is. Úgy éreztem, hogy ezt az adaptációt, ami eddig tabu volt, most már jogom van megcsinálni, hiszen ha úgy vesszük, már abbahagytam a filmezést. Régóta lett volna kedvem elmesélni egy ilyen történetet, főleg hogy a korai filmjeim nem is igazán voltak történetek. Már régóta megvolt ez az ambícióm.
- Mit rakott a történetbe, min változtatott?
- Az adaptáció nem a történet előadása. A regény a XIX. századi Amerikában játszódik, a film a mai Franciaországban. Ez nem olyan regény, amit igazán megértettem. Nagyon gazdag regény, amit igen kevesen olvastak. Melville rögtön a Moby Dick után írta, ami a maga korában megbukott, és ezért olyan új regényt akart, ami tetszik az embereknek, és népszerű lesz, de végül ezt még kevesebben olvasták el. Ugyanazokat a kérdéseket tárgyaltam, amiket Melville feltesz a könyvben. Nincsenek válaszaim, de a regénybeli kérdések ma is érvényesek. Kérdések az eredetről, a származásról, honnan jöttünk. Azt hitetjük el magunkkal, hogy egy apától és egy anyától származunk, pedig a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Az ember éretlensége is a tárgyalt kérdések egyike, minden ember éretlensége, így ez a film az éretlenségről is szól. A művészetről is, hiszen Pierre művésznek tartja magát. Természetesen a regény középpontjában Pierre nővéréhez való viszonya áll, az iránta érzett szerelme, ennek a kétértelműsége. A regény teljes francia címe is ez: Pierre ou les ambiguités (Pierre, avagy a kétértelműség). Nem tudjuk meg sosem, hogy Pierre ezt az egészet azért csinálja-e, hogy megmentse a nővérét, pontosabban a féltestvérét, akinek az életét tragédiák, a háború és az elhagyatottság határozták meg, miközben Pierre-nek könnyű és gazdag élet jutott. Megtenné-e ugyanezt egy olyan nővérért is, akibe nem szerelmes? Pierre hős akar lenni, de mindig túl kicsinek bizonyul a feladattal szemben, ami előtte áll. Ebből a szempontból olyan hős, mint Hamlet.
- Hallottunk arról a nyolc és fél perces cím nélküli rövidfilmjéről, melyet az 1997-ben mutattak be Cannes-ban, de itt Magyarországon nem láthattuk. Bekerült belőle valami a Pola X-be?
- A Cannes-i Filmfesztivál 50. évfordulójára felkértek, hogy csináljak egy kisfilmet, amivel jelt adok magamról, hiszen akkor már hat éve nem csináltam filmet. Tulajdonképpen híradást kértek az új filmtervemről. Ezt én arra, használtam fel, hogy még egy kis pénzt szerezzek a filmhez, amin éppen dolgoztam: a Pola X-hez. A rövidfilmből néhány jelenet bekerült a későbbi filmbe, de egy magában álló műről volt szó, egy kis filmnaplóról, melynek nincsenek igazán szereplői, nem is igazi történet, bár látjuk benne Guillaume Depardieu-t, Katerina Golubevát és Catherine Deneuve-öt, de nem jeleneteket játszanak.
- Gondolom, az az álomjelenet a vérfolyammal a rövidfilmből került át a Pola X-be.
- Nem ugyanaz a jelenet, de egy vázlata, egy töredéke már benne volt a rövidfilmben.
- Az első három film - a Boy Meets Girl, a Rossz vér és A Pont-Neuf szerelmesei - képvilágát meghatározta az Ön közös munkája Jean-Yves Escoffier operatőrrel. Hogyhogy most nem vele dolgozott?
- Amikor befejeztem A Pont-Neuf szerelmeseit, elvesztettem a lelkesedésem a mozi iránt. Nehéz forgatás volt, nagyon erőszakos pillanatokkal, botrány övezte. Tíz éve ugyanazokkal dolgoztam, ugyanazzal a stábbal, ugyanazzal a producerrel, ugyanazokkal a színészekkel, és a végére mindenki összeveszett, szétváltunk, a producerem meghalt, az asszisztensem is. Mikor sok év szünet után újra forgattam, új munkatársakat akartam, új kezdetet, mintha újra az első filmemet rendezném.
- Miért helyezett a filmbe igazi szexjelenet, igazi behatolással?
- Mert ez egy szerelmi történet egy fivérről és egy nővérről, akik szeretkeznek. Ez a történet: egy fiú megtudja, hogy van egy nővére, akivel megtapasztalja azt, hogy mit jelent élni, milyen a világ, és a szerelmük odáig juttatja őket, hogy szeretkezzenek. Végülis még sosem filmeztem szerelmi jelenetet, testi szerelmet, de rájöttem, hogy technikailag roppant egyszerű.
- Az utóbbi két évben hirtelen megszaporodott azoknak a művészfilmeknek a száma, ahol olyan szexjeleneteket látunk, amilyenek addig csak pornófilmekben fordultak elő. A Jézus élete (Bruno Dumont), Az idióták (Lars Von Trier), a Románc (Catherine Breillat) és az Egy mindenki ellen (Gaspar Noé) után a Pola X is ebbe a trendbe illeszkedik.
- Bizonyára, de nem láttam ezeket a filmeket. Ez a dolog egyáltalán nem új. Amikor az embereknek először kamerákat voltak a század elején, ilyesmiket filmeztek, legfeljebb nem mutatták be őket. Osima is megtette Az érzékek birodalmában. Nem olyan fontos, hogy látunk-e behatolást vagy nem. Meg kellett mutatnom igazából egy testvérpárt, akik egymásba gabalyodnak, hiszen ez a film témája. Ezt akartam ábrázolni.
- Sokkolta a közönséget, lett belőle botrány?
- Igen, de a közönség kevés dolgot lát.
- Mit csinált a két film között eltelt nyolc év alatt, miből élt, mibe fektette kreativitását?
- Sokat aludtam, sokáig betegeskedtem, utaztam, jártam Boszniában, néhányszor szerelmes lettem, írtam egy könyvet... Ilyesmiket csináltam.
- A könyv megjelent?
- Nem, nem is fog. Néhány éve úgy volt, hogy kiadom, de végül nem. Nem regény, valami különleges szöveg. Mikor beteg voltam, mindenféle álmaim voltak, emlékek az álmokról. Mint ismeretes, minden este háromszor-négyszer álmodunk, és én minden álom után felébredtem, nagyon precíz és részletes emlékekkel a fejemben. Mikor leírtam néha kétoldalas dialógusok jöttek ki belőlük. Aztán megpróbáltam ezeket az álmokat elmesélni, de nem úgy, mint amikor valaki felébred egy álomból, hanem belülről, mint az, aki éppen álmodik, és nem az, aki felébred másnap. Mint ahogy megéljük az álmon belül. Érdekes volt csinálni, de félek publikálni.
- Fog még valaha újra forgatni első három filmjének főszereplőjével, Denis Lavant-nal? Esetleg Juliette Binoche-sal vagy Julie Delpyvel?
- Nem tudom, hogy egyáltalán fogok-e még forgatni valaha is. De nem mondom, hogy biztosan nem.
- Követi volt színészei pályáját?
- Nem igazán. Juliette-et láttam egy-két filmben, Denis-t is néhány színházi előadásban az utóbbi években. De nem szeretek túl sok dolgot, nem szeretem a színházat, és a moziba járást sem igazán.
- Mit nézett meg mostanában a moziban, miket szeret?
- 16-17 éves koromban kezdtem mozizni és 5-6 éven át sokat jártam, főleg a Francia Filmmúzeumba, a Cinématheque-be, ahol régi filmeket, némafilmeket néztem. Az alatt az 5-6 év alatt szinte minden nap jártam, sok filmet láttam, de ma már nem járok moziba. A Pola X-en három évig dolgoztam, aztán készítettem belőle egy újabb, háromórás verziót a francia tévének, amit csak nemrég fejeztem be, így nem is volt időm moziba menni.
- Még mindig jó barátságban van Jean-Luc Godard-ral? Találkozgatnak még?
- Már nem.
- És más filmesekkel?
- Húszéves koromban egy ukrán filmessel haverkodtam két-három éven át, aztán dolgoztam Godard-ral, Philippe Garrellel. A franciák közül Claire Denis-t ismerem még egy kicsit.
- És a litván Sharunas Bartas, aki a Pola X-ben a karmestert játssza?
- Igen, játszott a filmemben és én is az ő legutóbbi filmjében. The House a címe.
- Zenét gyakrabban hallgat, mint ahogy moziba jár?
- Igen, sok különféle dolgot hallgatok. Leginkább a női hangokat szeretem, az énekesnőket, jöjjenek Afrikából, Kelet-Európából, az arab világból, Franciaországból vagy bárhonnan.
- És a rockzene?
- Veszek ezt-azt, vannak szimpatikus dolgok, de általában csalódom. Az utolsó lemez, ami fontos volt számomra, Scott Walker albuma volt, a Tilt. Azért kértem fel őt, hogy csinálja meg a Pola X zenéjét.
- Még mindig rajongója David Bowie-nak és Iggy Popnak?
- Már nem. Sokat hallgattam a zenéjüket kamaszkoromban, de ahogy öregedtem, elvesztettem az érdeklődésemet irántuk.
- Pedig egy időben még egy filmtervet is dédelgetett Iggy és Bowie kapcsolatáról.
- Igen, volt egy tervem, beszéltem is róla Iggy Popnak. Olyan lett volna, mint a Dorian Gray arcképe. Iggy lett volna a rossz angyal, egy sötét lény, tele sebhelyekkel, Bowie meg a fehér angyal, akinek a zenéje sokkal simulékonyabb, kommerszebb és sikeresebb, övé az örök fiatalság. Érdekes a kapcsolat kettejük közt.
- A Velvet Goldmine filmről mit gondol?
- Nem láttam. Éppen forgattam, mikor bemutatták. Meg azért is félek moziba járni, mert nem szeretek csalódni.
- Az első három filmjét Ön is egy befejezett trilógiának látja most, hogy már elég távolsága van, hogy visszatekintsen rájuk?
- Sosem gondolok vissza rájuk, sosem néztem meg őket azóta. Mintha meg sem csináltam volna őket. Minden filmem után - ez paradox - egyszerre éreztem úgy, hogy nagyot csalódtam magamban, miközben az az érzés is bennem volt, hogy a film már létezik, és ez valami olyasmi, ami korábban még nem volt. Idővel, szerencsére, szinte absztrakttá vált minden. Ha megkérdeznek róla, vannak emlékeim a forgatásról, de azt már nem tudom hogy a film maga mi is, milyen is valójában.
- Nem érezte, hogy túlságosan feltárta magát a korai filmjeiben? Nem túl önéletrajzi ihletésüek?
- Nem, annyira nem. Legfeljebb annyira, hogy a filmjeimet magamnak csinálom. Azt hiszem, mélyen saját magunknak csinált film sokkal többet adhat másoknak, már ha mások is meg akarják nézni. Ebből a szempontból, ha nem is önéletrajziak - ezt a szót amúgy sem szeretem -, de mindig benne van ezekben a filmekben a viszonyunk a többi emberhez, a nőkhöz, a világhoz.
- Ahogy körbekérdeztem az ismerőseim körében, általában mindenkinek a Rossz vér a kedvenc Carax-filmje.
- Igen, ezt máshonnan is hallottam. De én már nem gondolok rá. Létezik pedig.
[ ]
Déri Zsolt
|
Az interjúhoz kapcsolódó linkek:
|
Eddigi találatok:
Mundruczó Kornél: Trabant, korzó, WC.
"Legyen olyan, mint egy ember"
"Az írások egy része teljesen méltatlan"
Szemző Tibor - Nemet mondott a Presszóra
Zsigmond Vilmos: Amerikában is, a forgatásokon arra gondolok, - hajjaj, csak a Richie is itt lehetne velem!
Rolf Teigler - Outlaws, A dokumentumfilm nem improvizáció
Roy Andersson: Kicsit bele kell rondítani!
Buzás Mihály: „Hangulati új hullám”
Lukáts Andor: Csak a film maradt
Szaladják István: Tapasztalni - merőben más
Jonas Ĺkerlund: „Számomra sosem volt probléma a cenzúra”
Nagy Ervin - Rába Roland: Vagy fáj - vagy nem
Kálmánchelyi Zoltán - Stefanovics Angéla -Végh Zsolt: (P)esti mesék
Edward Norton: „Forman megzsarolt...”
Sigourney Weaver: magas, szőke nő, teljes mellbedobással
Tímár és Bereményi: Párhuzamos interjú
Schilling Árpád: Le a Mazsola arcúakkal!
Gyürey Vera: Filmintézetből filmarchívum
Az ÉS tényfeltárói: A magyar Benfenntesek
Veit Helmer: a Mediawave fődíjasa
Sputnik-csoport: a Z+ klipkirályai
Regis Wargnier: nők, férfiak, történelem
Deák Krisztina: a férfiaknak máshol van az erogén
|
|
