Jonas Ĺkerlund: „Számomra sosem volt probléma a cenzúra”
„Rengeteg forgatókönyvet kapok, de sokkal jobban lenyűgöz a színház, ha színpadon dolgozom, élőben.”
Kivillanó szeméremajkak, zabolátlan drog- és alkoholfogyasztás, hányás, prostitúció, brutális ütésváltások, leszbikus bulik, metró elé zuhanó emberek, felelőtlen vezetési stílus és frontális karambol. Mindez Madonnához, a Cardiganshoz, a Roxette mosolygós vezéréhez vagy egy szomorkás Smashing Pumpkins-balladához. Az utóbbi három évben kevés mainstream kliprendezőt cenzúráztak annyit, mint a Roxette házi rendezőjéből nemzetközi sztárvideóssá előlépett Jonas Ĺkerlundot, de ő egészséges humorérzékkel viszonyul a dologhoz, és különben is: a sztárok filmezésénél jobban érdekli az alternatív színház és a cirkusz világa. A 34 éves svéd rendező életműve - a videoklipek mellett két rövidfilmje (The Hidden, Turn The Page) is - a Titanic Filmfesztiválon látható október 5. és 15. között a budapesti Toldi moziban. Ĺkerlundot stockholmi irodájában hívtuk fel.
- Hogyan lettél kliprendező?
- A reklámfilmek felől jöttem, azokat csináltam hosszú ideig, mintegy 250 darabot, és közben évi alig egy vagy két videoklipet, csak úgy, szórakozásból. Ez az elmúlt két év során megfordult, mostanában sokkal több klipet rendezek. Azért kezdtem, mert van némi zenei hátterem, sok zenészt ismerek. Én magam is zenéltem, de volt egy pont, amikor rájöttem, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy rocksztár legyek, és úgy határoztam, a zeneiparban maradok, és inkább filmezem a barátaimat, akik igazából tudnak zenélni.
- Milyen zenét játszottál zenészként?
- A világ egyik legelső black/speed metal zenekarában játszottam. Az igazi zenei hátterem inkább hardcore, punk-rock. Mindez a nyolcvanas évek közepén volt, a zenélést 1990 körül hagytam abba.
- Ha végigtekintesz eddigi karriereden, melyik volt az első videód, amelyik minőségi ugrást jelzett a pályádon, amelyikre mai szemmel is büszke vagy?
- Valamennyire minden munkámra büszke vagyok. A videoklipeket nem az örökkévalóságnak készítik, csak néhány hónapig kell coolnak lenniük, aztán annyi nekik. Szóval a korai klipjeim már mind nagyon öregek. A legtöbbjük a maga idejében rendben volt, de eljött egy pillanat az életemben, amikor elhatároztam, hogy „ötletorientáltabb” leszek. Addig sok olyan klipet készítettem, amiket jó volt nézni, stílusosak voltak, de semmi több. Néhány éve elhatároztam, hogy erős ötletekre fogok koncentrálni. Az első, amit már így csináltam, a Kix klipje volt Per Gessle, a Roxette tagja számára, a szólókarrierjéhez. Az egy erős, ötletalapú videó volt, és bizonyos szempontból új szintre vitt engem. Azóta az efféle klipekre koncentrálok. No nem mintha nem rendeznék olyanokat is, ahol a zenekari előadás vagy a divatos kinézet a lényeg.
- A Prodigyvel hogyan kerültél kapcsolatba?
- Ők kerestek meg. Látták a Kix klipet, amiről beszéltem, illetve egy rövidfilmemet, aminek The Hidden a címe. Ez utóbbi nagyon tetszett Liamnek, a Prodigy főnökének. Ugyanabban az időben, nem sokkal a Prodigy előtt, csináltam egy videót Mobynak is a James Bond filmzenetémára.
- A Prodigy-klip volt, amire a világ felkapta a fejét, és megjegyezte a neved.
- Igen, óriási médiareakciót váltott ki ez a videó, főleg Amerikában. Tulajdonképpen ezzel futottam be az undergroundban, és aztán Madonna és a Ray Of Light klipje tett a mainstreamben híressé (nevet).
- Mivel magyarázod, hogy olyan gyakran botrányt szít klipjeid témaválasztása és -kezelése?
- Nem mindegyik munkám ilyen, csak amikről felétek is hallani (nevet), csinálok én másféléket is. Nem is tudom… Ha el akarok mondani egy történetet vagy ha a zene el akar nekem valamit mondani… szóval van egy elvünk: valahányszor csinálunk valamit, nem csupán a szórakozás kedvéért tesszük. Én igazából az ötletekre koncentrálok, és azok néha ebbe az irányba visznek, néha meg egy másikba. A lényeg, hogy az emberek érezzenek valamit a klipjeimtől, reagáljanak rá, bármit csinálok. Legyenek mérgesek vagy boldogok vagy bármi, de nem akarok semmi olyat kiadni a kezem alól, ami csak úgy elszáll mellettük.
- A My Favourite Game című Cardigans-klipedhez négy teljesen különböző befejezést forgattál. Melyik az eredeti? Melyik a kedvenced?
- Az eredeti forgatókönyvvázlatban a hősnő meghalt a végén. De az én kedvencem az a bizonyos „köves” verzió, mert az vicces. Szerintem ez egy vicces videó, és ezért vicces befejezés megy hozzá legjobban. Sok cenzurális problémánk volt vele, de én mindig komédiaként tekintettem ezt a klipet. A képregények inspirálták: annyira túlhajtott, olyan valószerűtlen, túlzásokba eső.
- Melyik videónál volt a legtöbb problémád a cenzúrával?
- Hogy őszinte legyek, számomra sosem volt probléma a cenzúra. Még akkor is, ha meg kellett vágnom a dolgokat, amiket csináltam, az eredeti ötletet sosem tette tönkre, nem szarta el a végeredményt. De a Cardigans-videó Angliában nagy problémát okozott, mert ott az a szabály, hogy be legyen kapcsolva a biztonsági öved, és két kézzel kell fognod a kormányt meg hasonlók. Szóval az angol piacra - és csak oda - egy olyan verziót használtak, amin nem látunk mást, mint hogy Nina, az énekesnő vezeti a kocsit. Ez a volt az egyetlen alkalom, amikor óriási kudarcként éltem meg egy ilyen beavatkozást. De ha valaki arra kér, hogy vegyem ki a ciciket vagy a drogot, az nem zavar, nem teszi tönkre az eredeti ötletemet. A Cardigans esetében viszont azzal a cenzúrázott verzióval tényleg tönkretették a videót.
- Szerintem az új Smashing Pumpkins-klip, a Try, Try, Try esetében is ez történt. Én először a rendezői változatot láttam az interneten, és meséltem mindenkinek, hogy milyen zseniális, de amikor együtt megnéztük a lemezcégnél lévő verziót, senki nem értette, miért lelkesedtem annyira. Olyan sok dolog kimaradt: a véráztatta nadrág, vagy a kábítószeres vízió erőszakba és undorba forduló második fele... Azok nélkül a vízió értelme is megváltozik.
- Azt hiszem, igazad van, de az a verzió is működik, amit a tévében lejátszanak, mert az emberek reagálnak rá, elgondolkoznak rajta. Egyetértek abban, hogy az én rendezői változatom sokkal erősebb, de szerintem a tévés verzió is el tudja érni a kellő hatást. Nem kell feltétlenül látnod a véres nadrágot, hogy megértsd a dolgot. Néha még jobb is nem látni. Megpróbáltam a legnyersebben a néző arcába vágni a történetet - tudod, ez a reklámból jön, mert ott csak 30 másodperced van arra, hogy eljuttasd az üzenetedet a világnak, ezért dolgozom nagyon grafikus módon, nyílt képekkel, amik pofán vágják a nézőt -, de néha anélkül is megérthető, hogy látnál mindent, például azt a véráztatta nadrágot.
- De ha nem látod a véráztatta nadrágot, akkor nem tudod meg, hogy a főhősnő elvetélt.
- És mi van, ha nem is ment el a gyerek? Még akkor is tragikus a történet (nevet).
- Az új U2-klip, a Beautiful Day mögött mi volt az ötlet?
- Az egy performance videó (az a kliptípus, amelyben a zenekart látjuk a dal előadása közben - a szerk.), egy kis csavarral. Az ötlet a helyszín volt, a párizsi Charles de Gaulle reptér, hogy ott játsszon a zenekar együtt, úgy, ahogy még senki nem látta őket játszani. Ez egy nagyon egyszerű, „vissza az alapokhoz” típusú rockvideó. Ez speciel nem ötletorientált klip, inkább olyasmi, amilyeneket régebben csináltunk. De ez rendben van így, kell ilyen is, sőt néha pont erre van szükségünk. Mostanában több performance videót is forgattam, például egyet a Smashing Pumpkinsnak is, ami nagyon jó lett (az Everlasting Gaze című klipről van szó - a szerk.). Néha a zene ideális ahhoz, hogy a klipben az előadása legyen a lényeg.
- Sok klipedben előkerül a leszbikus tematika. Ez a téma különösen izgat, vagy csak szórakoztató forgatni ilyen jeleneteket?
- Ezt nem szórakozásból csinálom, egyszerűen ilyen a világ. A Prodigy-klip, a Smack My Bitch Up esetében a szövegből jött az ötlet, hogy egy lány legyen a főszereplő, aki bulizni indul, és ez része legyen a csattanónak: a néző csak akkor, a klip legvégén, a szexjelenet után tudja meg, hogy egész végig egy lány szemén keresztül látta az eseményeket. Az új Madonna-klip, a Music esetében pedig… nem is tudom, mennyire számít leszbikus témának, ha sok lány együtt bulizik…
- Én arra a jelenetre gondoltam, ami a leszbikus sztriptízbárban játszódik, ahol lányok táncolnak lányoknak, és ahová a férfi főszereplőt nem engedik be.
- Vannak azért ott benn pasik is (nevet). De ez is része volt az alapötletnek, hogy a lányok pasik módjára bulizzanak. Amerikában sok lány jár sztiptízbárokba, ez nem nagy dolog.
- És a Whisky In The Jar című Metallica-klip? Ott is csak lányok buliznak, és hancúroznak az ágyban is.
- Ugyanaz volt az ötlet, mint a Madonna-klipnél: egy őrült rock and roll party, ami lányokkal van tele. Én nem is nagyon gondolok ilyesmire, mikor forgatok, csak utólag mondják nekem az emberek. Csinálhattam volna úgy is, hogy pasik mennek a sztriptízbárba, de akkor meg azért szaroztak volna velem, hiszen bármit is csinálsz bárhogyan, valaki úgyis bele fog kötni. Szerintem mindkétféleképpen rendben van a dolog
- Úgy hallottam, ez a Metallica-videó nem áll annyira közel hozzád.
- Nem nagyon voltam vele elégedett. Egy nagyon király performance videó volt, de sok problémát okozott. Cenzúrázták, és úgy érzem, nem bántak vele tisztességes módon. Szerintem ez egy szórakoztató és vicces klip, de az amerikai MTV nem így gondolta.
- És a másik Metallica-klip, a Turn The Page?
- Ez azon munkáim egyike, amelyekre a legbüszkébb vagyok. Egy erős darab, aminek az ötlete már régen megvolt, írtam is egy rövidfilmet ebből a történetből, és amikor meghallottam ezt a számot, nem tudtam nem erre a történetre gondolni. Előadtam Larsnak (Lars Ulrich, a Metallica dobosa - a szerk.), és elhatároztuk, hogy belevágunk. Fontos és erős klip lett belőle.
- A főszerepet egy igazi prostituált játssza, aki önmagát alakítja?
- Nem, egy színésznő. Igaz, régebben pornósztár volt, de most már játékfilmekben dolgozik.
- Mi a munkamódszered? Hogy dolgozol a kapott dalokkal?
- Ez mindig változó. Ez a munkám legnehezebb része: előállni az ötletekkel. Általában a lemezcégek vagy maguk az előadók küldik el nekem a zenéket, aztán le kell írnom nekik az ötleteimet, ami nagy probléma számomra, ugyanis nem vagyok egy nagy író. Az a szerencsém, hogy most már jó barátságban vagyok a legtöbb zenésszel, akivel dolgozom, és inkább beszélek velük telefonon vagy találkozunk személyesen. Mindig más az ötlet megszületésének folyamata. Néha már akkor beugrik, amikor először hallom a dalt, néha meg két hónapig is gyötrődöm egy jó ötletért, de csak nem jön. Nem igazán van bevett alkotói módszerem. Sokat járok szórakozni a barátaimmal, berúgunk, és néha ez inspirál. Néha viszont épp az, ha a gyerekemmel vagyok.
- Tervezed nagyjátékfilm forgatását?
- Nem igazán. Most épp egy új rövidfilmen dolgozom. Sok forgatókönyvet olvasok el, rengeteget kapok Amerikából, de sokkal jobban lenyűgöz a színház, ha színpadon dolgozom, élőben, igazi közönség előtt, és inkább a színpadon keresztül adok elő egy történetet, mint a vászonról. Ez most a prioritás nálam. Van egy cirkuszom, azzal dolgozom: a színpadról való kommunikáció a lényeg. De majd egyszer a jövőben biztosan fogok forgatni nagyjátékfilmet is.
- Mesélj még a cirkuszodról!
- Egy alternatív, modern cirkusz, színészekkel, mutatványosokkal, kaszkadőrökkel, zenével, vetítésekkel - tehát van film ott is. Én magam nem jelenek meg a színpadon, én a rendező vagyok, az egész kidolgozásában veszek részt. Két turnét csináltunk már és e pillanatban dolgozunk a harmadikon.
- Mi a nevetek?
- Az minden előadásnál más, és ehhez az újhoz még nincsen.
- De az emberek a változó név ellenére is tudják, hogy ez a te cirkuszod?
- Igen, a cirkuszi világban tudja mindenki.
- A mások által rendezett videoklipek közül melyek a kedvenceid?
- Nem igazán vannak kedvenc klipjeim, mind változnak, mindig újak születnek és nagyon sok köztük a jó. Kedvenc rendezőim viszont vannak: Jonathan Glazer lenyűgöző, Spike Jonze is nagyon-nagyon jó, Roman Coppola fantasztikus, Michel Gondry is - ők mind briliánsak.
- Sikerült csupa olyan rendezőt említened, akik klipjei már szerepeltek az elmúlt évek során a Titanic Filmfesztiválon. Úgy tűnik, jó társaságba kerültél.
- Oké, ezt jól esik hallani.
Jonas Ĺkerlund fontosabb videói:
Per Gessle: Kix
The Prodigy: Smack My Bitch Up
Madonna: Ray Of Light
The Cardigans: My Favourite Game
Metallica: Turn The Page
Metallica: Whisky In The Jar
Jamiroquai: Canned Heat
Iggy Pop: Corruption
Moby: Porcelain
The Smashing Pumpkins: Everlasting Gaze
Madonna: Music
The Smashing Pumpkins: Try, Try, Try
U2: Beautiful Day
[ ]
Déri Zsolt
|
Az interjúhoz kapcsolódó linkek:
|
Eddigi találatok:
Mundruczó Kornél: Trabant, korzó, WC.
"Legyen olyan, mint egy ember"
"Az írások egy része teljesen méltatlan"
Szemző Tibor - Nemet mondott a Presszóra
Zsigmond Vilmos: Amerikában is, a forgatásokon arra gondolok, - hajjaj, csak a Richie is itt lehetne velem!
Rolf Teigler - Outlaws, A dokumentumfilm nem improvizáció
Roy Andersson: Kicsit bele kell rondítani!
Buzás Mihály: „Hangulati új hullám”
Lukáts Andor: Csak a film maradt
Szaladják István: Tapasztalni - merőben más
Nagy Ervin - Rába Roland: Vagy fáj - vagy nem
Kálmánchelyi Zoltán - Stefanovics Angéla -Végh Zsolt: (P)esti mesék
Edward Norton: „Forman megzsarolt...”
Sigourney Weaver: magas, szőke nő, teljes mellbedobással
Tímár és Bereményi: Párhuzamos interjú
Schilling Árpád: Le a Mazsola arcúakkal!
Gyürey Vera: Filmintézetből filmarchívum
Az ÉS tényfeltárói: A magyar Benfenntesek
Leos Carax, a rejtőzködő művész
Veit Helmer: a Mediawave fődíjasa
Sputnik-csoport: a Z+ klipkirályai
Regis Wargnier: nők, férfiak, történelem
Deák Krisztina: a férfiaknak máshol van az erogén
|
|
