Szaladják István: Tapasztalni - merőben más
„Nem vagyok filmes: ha valamivel azonosítod magad, elvettél a szabadságodból. Nem szeretném bezárni magam a filmkészítő szerepébe."
1993-ban végzett a főiskolán, operatőr szakon. Favágók című elsőéves vizsgamunkájával, melyet nemcsak fényképezett, de rendezett is, szűk körben elismerést vívott ki itthon, sőt nemzetközi fesztiválokon is sikert aratott, a film azonban a mai napig nem került a magyar közönség elé. Egy etűd az MTV Közjáték-sorozatának, és néhány experimentális, asztalfióknak szánt opus: Szaladják István rendezői filmográfiája e néhány tételből áll.
Noha televíziós munkái mellett több rövidfilmet is fényképezett, mostanáig alig ismerték nevét a szakmában. Az elmúlt másfél évben feljövőben lévő Inforg Stúdió kebelében mindössze hatmillióból forgatott Aranymadár Szaladják első, hazai nézők elé került játékfilmje. A mozi minden ízében szerzői darab: a rendezés mellett a forgatókönyvet is Szaladják írta, és ő is fényképezte a filmet.
- Kevesen ismertek eddig a szakmában. Ez most megváltozott: az Aranymadár kedvező visszhangra talált mind a nézők, mind a kritikusok körében, s a kisjátékfilmek közt megosztott fődíjat kapott az idei szemlén. Miért vártál ennyi ideig, hogy megmutatkozz?
- Egyszerűen így alakult. Tapasztalatokat gyűjtöttem. S ezt nem csak, illetve nem kifejezetten szakmai értelemben véve mondom. A szakmai tapasztalat fontos, persze, de van ennél fontosabb is. Az önmagunkban való kutatás. Mi van ott legbelül? Ott, legmélyebben. És oda nem a filmkészítés segítségével lehet eljutni. Egyébként igazából a filmkészítés nem érdekel…
- … akkor miért forgatsz?
- Filmet csinálni számomra elsősorban a tapasztalatok megmutatására, átadására szolgál. Úgy hiszem, még filmben tudok a legjobban fogalmazni: ezt tanultam, ide hajtott a sors. Éppen kereshetnék más médiumot is, de a filmhez értek a legjobban, verset írni nem tudok.
Nem vagyok „filmes”: ha valamivel azonosítod magad, elvettél a szabadságodból. Nem szeretném bezárni magam a filmkészítő szerepébe.
- Az Aranymadár, már amennyiben egyáltalán lefordítható szavakra, ami a vásznon fut, egy ember földi létének epilógusáról és megtisztulásáról szól. Pontosabban arról, hogy ennek az embernek szeme nyílik valamire, amit korábban csak homályosan látott.
- A halálról legtöbbször azt hisszük, hogy valami olyasmi, ami csak másokkal eshet meg. És akkor egyszerre ott van, ott ér - készületlenül. Szeretném, ha nem érne minket így. Most még tehetünk valamit, változtathatunk, de egy ponton túl már nem: a felbomlás erői elsodornak.
Hétköznapi tudatállapotokban alig tapasztaljuk meg az emberi lét igazi mélységeit. Pedig az élet sokat segít nekünk, csak ritkán vesszük észre. Nagyon érdekes, hogy a mindennapi életben is, legtöbbször az elmúló pillanatok határán, felvillan egy fény. De mivel tudatunk nem iskolázott és nem gyakorlott, ezt a fényt nem látja meg - átpattan rajta, és a sötétségbe hullik. Öröm helyett keserűség tölt el minket, mert ragaszkodunk ahhoz, ami elmúlik. Az Aranymadár lovagja bizonyos értelemben iskolázott tudatú ember, ezért a végső pillanatban „nem mulasztja el” meglátni a fényt. Mi, nézők ezt nem tudjuk biztosan, csak sejtjük… legalábbis így szerettem volna megcsinálni a filmet.
- A halált tehát nem drámaként éli meg a hős.
- A filmben, szándékaim szerint, a halál nem sötét hatalomként jelenik meg. Átmegyünk a halálba, de a fény irányába, nem pedig a sötétség felé haladunk. Ebből következően nincs a filmben drámaiság. Aki az Aranymadártól ilyesmit vár, csalódni fog.
A spirituális út lényege éppen az, hogy a halál nélkülöz benne minden drámai elemet. A spirituális út nincs híján a küzdelemnek, de ez a küzdelem az élet alatt zajlik, a sötétség levetése által.
- A film kizárólag külsőkben forgott. Imponáló az anyagkezelés, mellyel a képeket komponáltad.
- Ha belépsz egy térbe - és ez lehet külső tér is, mert a növények, állatok, mozgó és mozdulatlan tárgyak is megalkotnak egy teret, a végtelenen belül egy szűkebbet -, az vagy hat rád, vagy nem. Ha hat, onnantól az a fontos, hogy amit a keresőben látsz, egyezzen azzal, amit a térbe lépve tapasztaltál: a kamera objektívjén keresztül azt érezd, amit a tér kiváltott belőled. Meg kell keresned a látvány esszenciáját. Ha ez megtörténik, az az igazság pillanata: a kép a szívedbe hatol.
Grunwalsky nagyon ért hozzá, hogy igaz képeket csináljon. Nem feltétlenül nevezném szépnek őket, de igazak, és én ezt nagyon szeretem. A kedvencem: a főszereplő lány a fürdőszobában az Egy teljes napban. Grunwalsky tükrökkel csinálta meg a fényt a képen. Nagyon igaz kép.
Mármost én nem tudom megítélni, hogy az Aranymadárban milyen képek vannak, de igyekeztem olyanokat csinálni, amelyek megérintik a szívet.
- Akadnak, akik szerint „túl” szépek ezek a képek. Annyira, hogy megbontják a film egységét. Másképpen fogalmazva: az Aranymadárban szöveg és kép között nem teljes az összhang. Az egyik olykor rátelepszik a másikra.
- Azt szerettem volna megvalósítani, hogy szöveg és kép közötti kapcsolat néha egyértelmű és egyszerűen kódolható legyen, szóval kiüsse az ember szemét, néha viszont egészen rejtetten működjék, és a néző intuícióját „dolgoztassa” meg. Úgy képzeltem el a film szerkezetét, hogy sokszor egymástól teljesen függetlenül haladjon a kép és a szöveg: utóbbi időnként - akár egy bujtatott fonal - a képpel együtt a felszínen fut, sőt előre is tolakodhat, időnként pedig elbújik az alá. Közben a nézőre bíznám, hogy mikor melyik réteget érzékeli, s a hallott és a látott sík közötti kapcsolatot is neki kell megteremtenie. A hatás így a nyilvánvaló és a nem nyilvánvaló dolgok egymásba játszásával jön létre: a nem nyilvánvaló felkutatásának izgalmát kínálni a néző számára, ez izgatott. Elképzelhető, hogy némelyek nem fognak inspirációt érezni a kutatásra, de talán lesznek olyanok is, akik igen.
Egyébként a következő filmemet is valahogy így képzelem el: a szöveg és a kép hol párhuzamos, hol alárendelő viszonyára építenék.
- Ez rendben van, de sokszor annyira egyértelműen archetípusos képeket használsz, hogy - hallottam efféle véleményeket - az szinte közhelyszerű. Gondolok például a fehér ruhás nő jelenésére.
- Gyakran összetévesztjük a témát a formával. Ha valamiről sokat olvastunk, vagy valamit sokszor láttunk, arról önkéntelenül is bizonyos séma szerint kezdünk el gondolkodni. Így van ez a „fehér ruhás nő”-vel is.
Nekem az ikonfestés a rögeszmém: mindegyik képnek ugyanaz a tárgya, az egyes alkotások mégis élesen különböznek egymástól. Bizonyos elmélyülési szinteken archaikus képek jelennek meg, s ha le tudsz menni odáig, te is látod őket. Mész lefelé, és a tapasztalás során lépsz be azokba az állapotokba, ahol elkezded látni önmagad bölcsességét - mondjuk egy csodaszép nő alakjában. Ebből következik, hogy az eredetiség egyáltalán nem érdekel, már csak azért sem, mert vannak szintek, ahol ez úgyszólván egyáltalán nem, vagy csak minimálisan, a formában létezik. Hogy van megfestve a kép? Ez a kérdés. Megérint vagy nem?
Az élet organikus. Egyik pillanatban ez történik, a másikban valami teljesen más. Egyszer azt mondja az ember, hogy ki kell dobni a közhelyeket a szemétbe, aztán pedig, hogy mégis csak szükség van rájuk, de ez a két dolog egyáltalán nem zárja ki egymást. Bizonyos logika szerint persze ellentmondás, az élet logikája szerint azonban nem. Egyfelől közhelyszerű az életünk (sőt, megkockáztatom, az élet kizárólag közhelyszerűségekből áll), egy más értelemben - amikor megéljük a velünk történő, közhelyesebbnél közhelyesebb helyzeteket - viszont egyáltalán nem az.
Voltaképp az a kérdés, ki mennyit tapasztalt meg e közhelyek igazságából. Milyen mélyen élted meg ezeket az igazságokat? És tapasztalni merőben más, mint valamiről hallani, tudni. Szerelem, élet, halál; szerettek, elhagytak - csupa közhely. Ha egy közhelyes film valakit megérint, akkor azért érinti meg, mert magára ismer benne.
Mint egy gyerek, nyitott szívvel, előítéletek nélkül lépj be a moziba. Persze elképzelhető, hogy valaki azt mondja, ennek a filmnek nincs olyan ereje, hogy megszólítsa őt. Akkor ez a film nem sikerült.
De, tudod, az embernek vannak illúziói. S úgy láttam, sokaknak tetszett a film, mégpedig azoknak, akik nyitott szívvel jöttek a vetítésre. Akik tanulmányokkal a fejükben érkeztek, azokat kevésbé tudta megszólítani. Így megy ez: tölteni csak az üres pohárba lehet, a telibe nem.
- A filmfilosz-hozzáállás engem is bedarált. Az erdőjelenetben például A vihar kapujában és a Véres trón hasonló szekvenciáinak hatását éreztem…
- Lehet, hogy valakinek Kurosawa jut eszébe a nyitóképekről, de hogy ezek a képek annyira emlékeztetnek, mondjuk, a Véres trónra, annak végtelenül egyszerű és gyakorlati oka van. Fekete-fehérre erdőt fényképezni így, a hajnali órákban, vagy szórt fényben lehet jól, sőt szerintem csak ekkor lehet. Így kapsz képet. Ahogy telik az idő, egyre meredekebb a fény, következésképpen a fekete-fehér filmen zavaros és áttekinthetetlen lesz a kép. Ha nem hajnalban, úgy öt-hat óra körül mész ki, várnod kell, amíg beborul, hogy az ideális környezet magától megteremtődjön.
- Úgy tudom, a film végül kicsit másmilyen lett, mint ahogy eredetileg tervezted…
- Néhány éve kitaláltam egy érdekesnek tetsző technikát. Nem szeretnék részletesebben mesélni róla, de annyit mondanék, hogy kézimunka lenne, kockánként dolgozni a felvett anyagon, óriási energiákat igénylő feladat… Egyébként magam sem tudom biztosan, hogy működik-e, csak egy-két másodperc készült el, az ígéretes volt. Az Aranymadár erről is szólt volna: kipróbálni a technikát. Aztán mindez nem volt keresztülvihető, mert elfogyott a pénz, de úgy éreztem, ennek hiányában is megáll a film. Lehet, hogy nem olyan tökéletes vagy nem olyan szép, de vállalható. A következő filmben azért jó lenne tényleg kipróbálni ezt a technikát.
- Nem most említed először, hogy újabb filmre készülsz. Reális esélyed van rá?
- Két tervem van: egy nagy- és egy kisfilmötlet. Mindkettő szinopszisa kész, de fogalmam sincs, hogy mennyi esély van bármelyikre. Az biztos, hogy a nagyjátékfilm három-négy évnél korábban nem valósítható meg, ezért a köztes intervallumban, ha lehetőség adódik, megcsinálnám a kisfilmet. De nem tudom, sikerül-e. Most: most van, hogy holnap mi lesz, az teljesen más.
[ ]
Pápai Zsolt
|
Az interjúhoz kapcsolódó linkek:
|
Eddigi találatok:
Mundruczó Kornél: Trabant, korzó, WC.
"Legyen olyan, mint egy ember"
"Az írások egy része teljesen méltatlan"
Szemző Tibor - Nemet mondott a Presszóra
Zsigmond Vilmos: Amerikában is, a forgatásokon arra gondolok, - hajjaj, csak a Richie is itt lehetne velem!
Rolf Teigler - Outlaws, A dokumentumfilm nem improvizáció
Roy Andersson: Kicsit bele kell rondítani!
Buzás Mihály: „Hangulati új hullám”
Lukáts Andor: Csak a film maradt
Jonas Ĺkerlund: „Számomra sosem volt probléma a cenzúra”
Nagy Ervin - Rába Roland: Vagy fáj - vagy nem
Kálmánchelyi Zoltán - Stefanovics Angéla -Végh Zsolt: (P)esti mesék
Edward Norton: „Forman megzsarolt...”
Sigourney Weaver: magas, szőke nő, teljes mellbedobással
Tímár és Bereményi: Párhuzamos interjú
Schilling Árpád: Le a Mazsola arcúakkal!
Gyürey Vera: Filmintézetből filmarchívum
Az ÉS tényfeltárói: A magyar Benfenntesek
Leos Carax, a rejtőzködő művész
Veit Helmer: a Mediawave fődíjasa
Sputnik-csoport: a Z+ klipkirályai
Regis Wargnier: nők, férfiak, történelem
Deák Krisztina: a férfiaknak máshol van az erogén
|
|
