Roy Andersson: Kicsit bele kell rondítani!
"Szinte mindig egyetlen, vágás nélküli jelenetben forgattam a reklámfilmjeimet. Úgy őszintébb, nem manipulált."
Beszélgetés Roy Andersson svéd filmrendezővel
Az októberi Titanic Fesztivál egyik legnagyobb sikerét a Dalok a második emeletről című svéd film aratta, melynek rendezője, Roy Andersson személyesen is ellátogatott Budapestre, és hozta magával hűséges magyar operatőrét, Borbás Istvánt is (Borbás pedig hozott magával egy BETA kazettát világhírű reklámfilmjeikkel, melyeket egy rögtönzött ingyenes vetítésen láthattak a fesztivál szemfülesebb látogatói).
Andersson pályája igen meghökkentő: fiatalkori filmjei, a nagysikerű A Swedish Love Story (Svéd szerelmi történet, 1969) és a nagyot bukó Giliap (1973-75) után negyedszázadon át nem rendezhetett új játékfilmet, viszont reklámfilmesként a világ legjobbjai közé emelkedett. A Dalok a második emeletről című harmadik játékfilmje sikeres visszatérésnek bizonyult: Cannes-ból a zsűri díját hozta el, és azóta megfordult egy sor rangos fesztiválon. A január 24. és február 4. között megrendezésre kerülő 30. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválnak is - akárcsak a Titanicnak - Roy Andersson lesz az egyik díszvendége. A rendezővel még magyarországi látogatása alatt beszélgettünk.
- A korai filmjeidről, amiket a hatvanas-hetvenes években rendeztél, nem nagyon hallottunk. Mesélnél róluk?
- Az első filmemet, a Svéd szerelmi történetet akkor kezdtem el forgatni, mikor még filmfőiskolás voltam, tehát akár vizsgafilmnek is tekinthető. Nagyon eleven film volt, de még nem volt igazán stílusa. Nagy siker volt kritikai és még kereskedelmi szempontból is, de úgy éreztem, hogy nem tudok továbbmenni ebben az irányban, ezzel a filmkészítési móddal: azzal hogy mindenfélét felveszel és a legjobb dolgokat összevágod belőlük... A második filmemmel tehát mélyebbre próbáltam hatolni a filmkészítés nyelvezetébe, és bizonyos szempontból kudarcot vallottam, legalábbis a kritikusok meg a közönség szerint. De azzal a filmmel is elégedett vagyok, mondjuk úgy 60%-ig. Utána viszont hidegre tettek: nem kívánatos személy lettem a filmbizniszben. Mások viszont felkértek, hogy dolgozzak a reklámiparban. Belementem, mivel először azt hittem, hogy csak egy rövid periódus lesz a pályámon, de végül nagyon hosszúra nyúlt. Viszont segített abban, hogy megalapozzam és felépítsem a saját cégemet, és ez pedig lehetővé tette, hogy elkészítsem ezt a harmadik filmet. Húsz évbe tellett...
- Konkrétan miről szóltak a korai filmjeid?
- Az elsőre a cseh új hullám volt nagy hatással, Milos Forman és Jiri Menzel. A hétköznapi élet komikumára épült. Egy fiatal párt mutatott be, egy elveszett fiatal párt, szembeállítva az idősebb generációval. Ez kézenfekvő és fontos téma volt abban az időben: a fiatalok illúziói és az idősebb generáció kiábrándultsága, egymás mellett, kontrasztba állítva. A második film címe Giliap volt, ami egy becenév, gúnynév. Ez a film egy pincérről szólt, aki körbe utazgatott, csak úgy - ő is el volt veszve. Úgy jellemezném ezt a filmet, mint egy kétségbeesett, néma kiáltást, sikolyt. Be kell vallanom, hogy nagy hatással volt rám Antonioni egyik legelső filmje, A kiáltás, ami egy hétköznapi emberről szólt, aki a Pó-vidéket járja. Semmi sem történt benne, de számomra lenyűgöző volt.
- Reklámfilmrendezőként milyen stílusban dolgoztál? Mivel érted el, hogy a szakma a legjobb reklámfilmesek között könyveljen el?
- Mindig ugyanazt a stílust használom, a helyzetkomikumot. Nagyon egyszerű és nagyon igazi. Szinte mindig egyetlen, vágás nélküli jelenetben forgattam a reklámfilmjeimet. Úgy őszintébb, nem manipulált. Ahogy az emberek reagálnak, viselkednek, mosolyognak, nevetnek, ahogy néznek - mindent manipuláció nélkül mutatok. Egy reklámban maximum 30-40 másodperced van, hogy bemutasd az emberi létet. Szerintem időt vesztünk, ha sokat vágunk, mert akkor a nézőnek folyton új és új beállításokra kell figyelnie. Én időt akarok nyerni - ezért kedvelem az egybeállításos jeleneteket.
- Nehéz volt meggyőzni a cégeket, hogy a stílusod megfelel a reklámjukhoz?
- Kipróbáltam és sikert arattam, amikor pedig a kliensek látták, hogy sikeres a módszerem, utána már nem volt efféle probléma: referencia lett. Minden reklámfilmem sikert aratott. Nem termékközpontú filmek, de hatásosak voltak, a képek miatt. Mindig megrendelésre dolgoztam, sosem én kértem fel a hirdetőket, hogy dolgoztassanak velem.
- Te írtad a reklámfilmjeid forgatókönyvét, te álltál az ötletek mögött?
- Közösségi munka volt. Jó emberekkel dolgoztam, és mindenki jött az ötleteivel, megvitattuk, én pedig próbáltam mindig lecsupaszítani, letisztítani a sok információt, összesűríteni, kondenzálni őket.
- Miért kellett ennyit várni a harmadik játékfilmedre? Túlságosan lefoglaltak a reklámok? Nem volt ötleted vagy pénzed a játékfilmhez?
- Nagyon nehéz volt számomra, hogy papíron leírjam, megfogalmazzam, pontosan milyen filmet is akarok. Svédországban bizalmatlanok voltak velem, ellenséges légkör vett körül: "Túl lassan dolgozik, túl fogja lépni a költségvetést". Húsz évbe tellett, hogy kiépítsem a saját forrásaimat, két stúdiót, felszerelést, fényéket, kamerákat és így tovább. Oké, tovább tartott - dupla annyi ideig - mint gondoltam. De egyáltalán nem bánom.
- Mikor jött a film ötlete, mikor írtad a forgatókönyvet?
- Néhány jelenet nagyon régi, akár húsz évesek is. De akkor vagyok a legjobb, mikor nyomás alatt dolgozom, amikor kényszerítenek. Akkor egy pillanat alatt meg tudom fogalmazni, amin előtte tíz évig gondolkodtam. Ez volt a helyzet ezzel a filmmel is: amikor eldőlt, hogy megcsináljuk, akkor rá voltam kényszerítve, és megírtam.
- Melyik a legrégibb jelenet a filmben?
- Azt hiszem, a járókában öreg generális jelenete. Meg a kislány feláldozása.
- Az az ifjúság feláldozását szimbolizálja?
- Az ifjúságét, a fiatalságban rejlő kapacitásét, reményét, erőét, vágyét - ilyesmiket. A szüzességét, az ártatlanságét.
- Miért áldozzák fel a fiatalságot, illetve ezeket a dolgokat?
- Mert a társadalom néha megteszi ezt. Svédországban például feláldoztunk egy vagy két generációt, kábé tíz évvel ezelőtt, mikor keményre fordult a gazdasági helyzet. Egy generációt taszítottak munkanélküliségbe, nagyon rossz helyzetbe, kilátástalanságba, alkoholizmusba, drogfogyasztásba. Nem engedték be őket a társadalomba, a rendszerbe... A filmben ez az emberáldozat metafora, annak a metaforája, hogy rosszul bánnak a tehetséggel, nem ügyelnek a képességekre és életerőre, a jövőbe vetet bizalomra.
- Miért a bútorkereskedő a film fő karaktere? Ő mindig visszatér a történetben, őt látjuk legtöbbet...
- Ő talán egy kicsit hasonlít az apámhoz. Ő az apa a történetben, és az apa a központ, még ha el is van veszve, ő a központ, körülötte bomlik ki sok különböző sors. Nehéz megmagyarázni, miért. Természetesen adódott, hogy ő legyen a központ. Az apa az élet közepén jár: vannak gyerekei, de még él az anyja is. 50-60 közötti, az élet közepén jár, neki kéne okosnak és bizakodónak lennie...
- Próbálja megérteni a dolgokat, ismételgeti az előző generációtól örökölt szlogenjeit, de nem látja működni, nem tudja érvényesíteni őket az új rendszerben.
- Pontosan ez a tragédiája.
- Hogyan építetted fel a film történetét a különálló jelenetekből? Hogyan állítottad össze a sorrendjüket?
- Nem voltam képes konvencionális forgatókönyvet írni dialógusokkal és beállításokkal. Nehéz volt leírni, megfogalmazni, mit akarok. A fő inspirációs forrásom a festészet története: sokszor gondoltam rá, hogy miért ne lehetne a filmeknek is olyan minősége a beállításokon belül, mint a festményeknek. A forgatókönyvet vázlatok sorozataként csináltam meg, néha kollázs volt festményekből, néha én magam rajzoltam őket. Több mint 60 jelenet, kép volt. A probléma az volt, hogy kitaláljam, milyen sorrendben legyenek. Például a bűvész eleinte a bevezető lett volna... Volt valami struktúra, amin belül cserélgethettem a dolgokat, de például tudtam, hogy az utolsó jelenetnek annak kell lennie, mikor a holtak feltámadnak, ezt már régen eldöntöttem. Közben azt is megpróbáltam elkerülni, nehogy túlságosan lineáris legyen, túlságosan angol-szász dramaturgia szerinti. Meg akartam támadni ezt a konvenciót, a történetmesélés konvencionális módját. Ha péntek este 9-kor elkezded kapcsolgatni a tévécsatornákat, 9-10 film között váltogathatsz, mégis az az érzésed támadhat, hogy ugyanazt a filmet látod, annyira hasonlóak, ugyanarra a tézisre épülnek: itt és itt kell lennie egy bonyodalomnak, aztán itt egy ilyen jelenetnek... Én ennek ellent akartam mondani, egy asszociatívabb történetmesélési módot használva.
- A festészet hatását említetted, és valóban, sok jelenet nagyon statikus, lassan épül ki. A kedvencem az a jelenet az ideggyógyintézet folyosóján, ahol a kép szélén álló, figyelmesen hallgató doktorról csak percekkel később tudjuk meg, hogy valójában ő is ápolt... Gondoltál közben Bunuelre?
- Ő a kedvencem!
- Mostanában senki nem csinál olyan típusú filmeket, mint ő, ezért is voltam boldog, hogy végre látok egy szellemi rokont, aki ugyanazt a fajta megközelítést használja, mint Bunuel, főleg a hatvanas-hetvenes években készült filmjeiben.
- Hát igen, manapság nem szokás ilyen filmeket csinálni... Igen, Bunuel a kedvencem, tőle is leginkább a Viridiana meg A burzsoázia diszkrét bája.
- A festészet és Bunuel mellett állt még más inspiráció is a filmed hátterében?
- Azt kell mondanom, hogy maga az élet. De az olasz neorealizmus is, Vittoria de Sica, a Biciklitolvajok. Az a film és a Viridiana, ez a két film a legnagyszerűbb, nagy hatással voltak rám. Ami a festészetet illeti, Hieronymus Bosch és Brueghel festményeitől egészen a maiakig sok hatás ért, főleg a két háború közötti német festészet, Otto Dix, George Gross, illetve egy orosz festő a századelőről, Ilja Repin.
- Sokat lehet nevetni a filmed közben, a vége azonban nagyon sötét, keserű és komor. Miért?
- Sokan vádoltak ezzel. Azt kell hogy mondjam, az én véleményem szerint a XX. század az emberekkel kíméletlenül bánt, nagyon keményen. Ha erről akarsz beszélni - egy másfél órás moziban igaz nem lehet túl sok mindent mondani, de bármit is mondasz -, neked is kímélet nélkül kell tenned. Amilyen keményen bánt a történelem az emberekkel, neked is ugyanolyan keményen kell beszélned róla. Nem szabad könnyeddé, szórakoztatóvá tenned. Ez az alapállásom.
- Mit gondolsz az új skandináv moziról. Milyen rendezők és filmek fontosak? Mi történik most ott?
- Egy ideig elég sötét, nem túl izgalmas periódus jellemezte Skandináviát. De az utóbbi években néhányan beindultak, Lars von Trier például olyan, mint egy vitamininjekció. Igaz, nem szeretem a Dogma nyilatkozatát, mert szerintem az csak egy új szó valami régi dologra, semmi új nincs benne. Egy kis blöff, viszont életet lehelt a fiatal rendezőkbe, akik neki mertek állni minimális felszereléssel forgatni - ebből a szempontból jó dolog sült ki belőle (nevet). Ami Svédországot illeti, e pillanatban generációváltás zajlik. Sok izgalmas rendező van a huszon-, harmincévesek között. Egyikük már híres külföldön is: Lukas Moodysson, a Kurva Amal rendezője. De mögötte jönnek mások is, rendezőnők is, akik mostanában készítik első filmjeiket.
- Kik a kedvenceid az új skandináv filmből?
- Ott van például a Ponyvalevél című norvég film. Vagy van egy fiatal svéd rendező, Björn Runge, ő még nem túl ismert, de most dolgozik egy óriási tévésorozaton, és nagyon kíváncsi vagyok rá, mit hoz ki belőle. Kicsit burleszk, amit csinál, sajátos temperamentuma van, valami újat hozott.
- Rendezett ő már nagyjátékfilmet?
- Igen, Harry & Sonja volt a címe: Felemás fogadtatása volt.
- Az idei Titanic Fesztiválon rajtad és Moodyssonon kívül egy harmadik svéd rendező is szerepel, igaz ő a videoklip szekcióban: Jonas Akerlund.
- Ó, ő nagyon tehetséges, és keményen dolgozik. Ismerem személyesen is, sőt egyszer együtt is zenéltünk! Egy filmfesztiválon történt Svédország déli részén, az egyik esti bulin. Ő dobolt, én gitároztam és egy másik fickó pedig basszusgitározott. Csak afféle örömzenélés volt, mindössze három számot játszottunk.
- Zenéltél fiatalkorodban?
- Igen, harsonán játszottam egy tradicionális New Orleans-i dzsesszt játszó zenekarban, de csak két évig.
- Te készítettél valaha is videoklipet?
- Nem.
- Pedig az közel áll a reklámhoz. Nem akartad kipróbálni magad ezen a téren?
- Egyszer lehet, hogy fogok klipet készíteni, de ahhoz igazán szeretnem kell majd a dalt, amihez készül. Ez a feltételem. Ha hallok valami nagyon érdekeset, és rám tör az érzés, hogy akarok valamit kezdeni vele, én fogom megkeresni a zenekart, mielőtt ők megtennék... De az is időt igényel, mint ahogy minden. Én folyton elfoglalt vagyok. Dolgoznom kell a megélhetésért, meg hogy fizetni tudjam a munkatársaimat a stúdióban.
- Tehát folytatod a reklámrendezést?
- Csak a megélhetéséért, a túlélés miatt.
- Van már ötleted a következő játékfilmedhez?
- Igen, van egy saját ötletem is, de lehet, hogy csinálok egy regényadaptációt is, az Utazás az éjszaka mélyére című Céline-regényből. Az a könyv fantasztikus! Már beszéltem a kiadóval, a Gallimard-ral, és elfogadtak engem, mint rendezőt. Hamarosan találkozni fogok az író özvegyével is, és ha jó társproducert kapok és megfelelő támogatást, azt hiszem, belevágok.
- És a saját filmötleted?
- Valami nagyon komikusat akarok, nem túl mélyet. Persze érinthetsz fontos, mély kérdéseket akkor is, ha nagyon humoros vagy. Pont ezt akarom most tenni. Maga a történet kicsit rapszodikus lesz, nem túl lineáris, mivel - mint mondtam - nem szeretem az angolszász dramaturgiát. Szabad akarok lenni.
- Címe van már ennek a filmtervnek?
- Nem, még nincs.
- Végezetül beszéljünk az operatőrödről, aki magyar: Borbás István. Mióta dolgoztok együtt, és hogy készültetek a Dalok a második emeletről forgatására?
- 1984 óta dolgozunk együtt, 16 éve. Asszisztensként kezdte egy másik operatőr mellett, de alig egy év után átvette a munkáját, és már ő maga is operatőr volt. István és én együtt fejlesztettük ki ezt a stílust, ami a filmet is jellemzi. Mikor István kezdte, még nem volt meg ez a kondenzált, egyszerűsített, absztrakt stílusom. Előtte sokkal konvencionálisabb módon dolgoztunk, hagyományos, realista stílusban. Istvánnal találtam meg igazán ezt az absztrakciós szintet, fejlesztettük, és azt puhatolgattuk, meddig mehetünk el vele, meddig szélesíthetjük ennek az elgondolásnak a spektrumát. Azt hiszem, még nem is találtuk meg a végső határát, még van mit csinálni vele. Bár nem vagyok benne biztos, miképpen. Ismét mozgassuk egy kicsit a kamerát? Változtassuk meg a fényt, a bútorok és falak színeit? Azt biztos észrevetted, hogy a filmben a szereplőknek mind fehér az arcuk, mivel ugyanúgy reprezentálják az embereket - miközben egyének is maradnak -, mint a bohócok vagy a japán színházban a színészek. Univerzálisaknak kell lenniük... István és én folyamatosan dolgozunk, nagyon keményen. Ezen a filmen négy évig dolgoztunk, kisebb szünetekkel persze, amikor "a számlákat fizettük" reklámokkal, de a hasznos idő három és fél év volt, kemény munka, túlórázás, egész nap. Mostanra már nagyon összeszoktunk. De van kockázata is a nagy összeszokásnak: ügyelni kell arra, hogy mindig tudj meglepetést okozni, saját magad számára is. Azt hiszem, mi tudatában vagyunk ennek a kockázatnak. Az az elvünk, hogy kicsit mindig félre kell csúszni: ha a tudatunk azt mondja, hogy valami tökéletes, akkor kicsit bele kell rondítani, megzavarni a tökéletességet. Egy kis tévedést vinni bele.
- A reklámokban is ezt a képi megközelítést, esztétikát alkalmaztátok?
- Igen, ugyanolyan komolyan, mint a mozifilmben.
- Végül is tehát mondhatjuk azt, hogy a reklámot játéktérként használtad, használod a kísérletezéshez?
- Igen, ahhoz, hogy hogyan ábrázoljam az életet, az emberi létet, az embereket. Mindig meg akartam lepni magamat, magunkat a reklámokban is. Nagyon tökéleteset csinálni, de egy kicsit hibásan. Hogy olyan érzésed legyen, hogy ez új, ilyet még nem láttál.
[ ]
Déri Zsolt
|
Az interjúhoz kapcsolódó linkek:
|
Eddigi találatok:
Mundruczó Kornél: Trabant, korzó, WC.
"Legyen olyan, mint egy ember"
"Az írások egy része teljesen méltatlan"
Szemző Tibor - Nemet mondott a Presszóra
Zsigmond Vilmos: Amerikában is, a forgatásokon arra gondolok, - hajjaj, csak a Richie is itt lehetne velem!
Rolf Teigler - Outlaws, A dokumentumfilm nem improvizáció
Buzás Mihály: „Hangulati új hullám”
Lukáts Andor: Csak a film maradt
Szaladják István: Tapasztalni - merőben más
Jonas Ĺkerlund: „Számomra sosem volt probléma a cenzúra”
Nagy Ervin - Rába Roland: Vagy fáj - vagy nem
Kálmánchelyi Zoltán - Stefanovics Angéla -Végh Zsolt: (P)esti mesék
Edward Norton: „Forman megzsarolt...”
Sigourney Weaver: magas, szőke nő, teljes mellbedobással
Tímár és Bereményi: Párhuzamos interjú
Schilling Árpád: Le a Mazsola arcúakkal!
Gyürey Vera: Filmintézetből filmarchívum
Az ÉS tényfeltárói: A magyar Benfenntesek
Leos Carax, a rejtőzködő művész
Veit Helmer: a Mediawave fődíjasa
Sputnik-csoport: a Z+ klipkirályai
Regis Wargnier: nők, férfiak, történelem
Deák Krisztina: a férfiaknak máshol van az erogén
|
|
