Rolf Teigler - Outlaws, A dokumentumfilm nem improvizáció
Amikor a börtönfilm sikeres lehet - Interjú a Mediawave Fesztiválon közönségdíjas - Törvényen kívüliek c. film rendezőjével
A Mediawave közönsége a jelek szerint kedveli a dokumentumfilmeket: Rolf Teigler Outlaws (Törvényen kívüliek) c. munkája kapta a 11. Mediawave Fesztivál közönségdíját. (Lehet, hogy ez a jövő, hiszen a zsűri az .és a magyarok kategórában a legjobb színésznek Kovács Lajost találta Mispál Attila: Maratonjában, ami legalább annyira dokumentumfilm). Teigler nem az
archiváló dokumentarizmus nézeteit követi, bátran bánik a valóság elemeivel, s úgy gondolja, a doksi is film, ami ugyanúgy hatásokkal
dolgozik, mint a fikció. A 93 perces anyag egy Erfurthoz közeli fiatalkorúak börtönében játszódik. A rendező által kiválasztott, a
közvélekedéssel ellentétben okos fiúk nem lázadnak sorsuk ellen, csupán nem
értenek egyet azzal, hogy bent kell lenniük, jóllehet tisztában vannak azzal, hogy a törvény szerint x évi börtönben ülés az ára annak, hogy pár hónapig vagy évig jobban éltek. Loptak, kábítószert árultak, betörtek (gyilkos a filmbeliek között nincs). És, igen, felsejlik a társadalmi háttér: a kilátástalanság, a munkanélküliség, a szegénység unalma. Olyan
film ez, amelyből kiviláglik: a fiúknak teljesen igazuk van a saját szempontjukból talán, ha a játékszabályok változnának, talán, ha a
társadalom ésszerűbben volna berendezve, stb, stb. Ezek csak úsztatva, semmi harcos megoldási javaslatot nem hallunk-látunk.
Kiáltványfogalmazás helyett a fiúk filmkészítéssel próbálkoznak: az idő is
jobban telik, szabadabban is mozoghatnak emiatt. Filmjük fekete-fehér, ironikus, a valóság célszerű meghamisítása: pontosan olyan, amire nekik is szükségük van ahhoz, hogy túléljék a börtönt: ha utálod is, hozzá kell szoknod, mondják, jól van ez így, el kell viselni. Távlatok, jövő? Majd, akkor.
Az Örökmozgóval tárgyalások folynak, esetleg egy következő német filmhéten
láthatjuk Budapesten is a filmet.
A DOKUMENTUMFILM NEM IMPROVIZÁCIÓ
A Mediawave katalógusában nem szerepelt az Ön életrajza, kérem, mondjon pár
szót magáról.
Nyugat-Németországban születtem és nőttem fel. Nyugat-berlini filmes tanulmányaim előtt angolt tanítottam Németországban, később pedig Angliában
tanítottam németet. Több kisebb filmet csináltam, időnként hangmérnökként is dolgoztam, így kerestem pénzt a filmjeimre. Különböző kisfilmeket, hosszabb-rövidebb dokumentumfilmeket készítettem. Az egyik hosszabb dokumentumfilmem, Az utolsó Kampinsky, egy zsidó családról szól, akiknek volt egy kis szállodájuk Berlinben. A nácik elvették tőlük, ők New Yorkba települtek. Németországban nagyon nehéz pénzt szerezni egy ilyen filmre például, mint amit itt a Mediawave-n láthattak. Saját produkciós cégemet, a -der gartent- 1989-ben alapítottam.
Említette, hogy a forgatás viszonylag gyorsan zajlott, mennyi időt vett igénybe az előkészítése?
Számomra nagyon fontos, hogy elég ideig készüljek a filmjeimre. A forgatás előtt egy évvel kezdtem ebbe a börtönbe járni, de korábban egy másikba is
többször elmentem, úgyhogy összességében csaknem három évig készítettem elő ezt a filmet. Eközben pénzt kellett felhajtanom, más munkákat is végeztem, hogy megéljek: tanítottam, egy másik filmet csináltam. Ha az ember ehhez hasonló filmet forgat, nagyon fontos, hogy filmes és filmezett ismerjék egymást. Rengeteg dolgot kell ismernem az adott ember életéből ahhoz, hogy
dolgozni tudjak vele, akkor is, ha végül nem kerül be a filmbe.
Fontos-e Önnek, milyen a hatalmi viszonya a filmezettel? Köznapi értelemben Ön minden vonatkozásban fölöttük áll: ezek a fiúk fiatalkorú bűnözők, nem éppen a társadalmi ranglétra tetején. Iskolázottság tekintetében szinte össze sem hasonlíthatók, ők bent vannak, Ön kint és még lehetne sorolni.
Az egy percig nem kérdés, nem lehet vitatéma, hogy ők bent vannak, én meg kint. Ám amikor bemegyek hozzájuk, akkor csaknem ugyanazon a színvonalon vagyunk. A filmezés azonban merőben más helyzetet teremt: már attól is sok minden megváltozik, ha elindítjuk a kamerát. Néha kifejezetten éreztem, hogy egy-egy kérdést akkor is fel kell tennem, ha tudom, hogy fájdalmat
okozok vele. El voltak képedve időnként, mert jóideje ismertek, beszélgettünk, minden oké volt, időnként pedig kifejezetten provokálnom
kellett őket a forgatás során, hogy beszéljenek a rossz dolgokról is. A rosszról csak bizonyos idő elteltével képesek beszélni. A film elején
egyikük azt mondja: meg kell feledkeznem erről az egészről. Valami másra kell koncentrálnia, hogy elviselje. Ha folyton arra gondol, hol van, nem
képes túlélni. A csoportjukban megvan mindenkinek a szerepe, míg ha külön-külön találkozik velük az ember, egészen mások. Nyitottabbak. Nagyon
nagy nyomás nehezedik rájuk. Óriási a különbség a felnőtt és a fiatalkorú börtönök között. Egy fiatal fiú 17 és 21 év között tele van energiával, meg kell találnia az útját az életben, ott bent pedig erre nem túl sok az
esélyük. Ezért folyton veszekszenek, verekszenek, vetélkednek, ki az erősebb, a keményebb, a jobb csávó.
Beszélnek-e arról a fiúk, hogy ez a fajta vetélkedés pótcselekvés? Hogy ez időtöltés, játék, csak azért, hogy elfoglalják magukat? A filmcsinálásuk ugyanaz.
Persze, tudják, de nincs más lehetőségük. A gond az, hogy ebben az életkorban nagyon fogékony az ember. Ami abban az időszakban ráragad, arról
azt hiszi, hogy az élet mindig olyan lesz. Azt gondolom, ez a nagy probléma a börtönökkel, különösen a fiatalokat illetően.
Volt egy fiú, aki megoldotta a büntetésvégrehajtás legnagyobb problémáját.
Milyen kézenfekvő volna azzal büntetni egy rablót: térítse meg az általa okozott kárt. A gond azonban az, hogy nincs munkahelye, ahol megkereshetné a pénzt ehhez. Más. Mennyi volt a teljes leforgatott anyag?
A végleges változatnak kb. tízszerese, azaz 900 perc. Egy átlagos dokumentumfilmben a leforgatott és a végleges anyag általában 1 a 9-hez,
10-hez aránylik egymáshoz, itt ez az arány 1:10. Eredetileg 80 percesre terveztük a filmet, de végül 93 perc lett. Én azt gondolom, végig érdekes, nem éreztem azt, hogy hosszú.
Amikor elkezd forgatni, előre tudja, mit akar kihozni az anyagból? Ír-e forgatókönyvet?
A film nem improvizáció. Muszáj egészen pontosan tudnom előre, mit szeretnék. A szereplőknek előre meg kell mondanom, mit várok tőlük. Meg szoktam írni előre, magamnak is, de technikailag is. Szerintem az jó egy filmesnek, ha átlátja, hol tart.
Örülök annak, amit mond, mert sokan úgy gondolják, a dokumentumfilm maga a való élet. Kapcsolódik a kérdéskörhöz: miért nem feliratozta a filmben, hol vagyunk, ki kicsoda pontosan, mi a beosztása például a börtönőrnek, ilyenek.
A fiúk neveit nem akartam túlságosan sulykolni. Sokan kérdezik, ki kicsoda pontosan, nem emlékeznek a nevekre, amelyek néha azért elhangoznak, a vége főcímben is megjelennek, de csak a keresztnevek. Elsősorban azért, mert
joguk van ahhoz, hogy névtelenek maradjanak, másrészt mint emberi lények fontosak, nem a nevük a lényeges. Megvan a saját életük, a jogaik, amit el kell választani attól, amit csináltak.
Ön a riporter. Mi az oka, hogy csak a hangját halljuk, a képen nem jelenik meg?
A fiúkkal jól ismertük egymást, időnként asználták is a beszélgetés során a nevemet. Azokat a részeket kivágtam. Úgy gondolom, én kívülről jöttem, s ezért a filmen is kívül kell maradnom. Ők vannak a börtönben, az az ő
helyszínük. Nekem az a dolgom, hogy kérdezzek. Ők a fontosak, nem én.
Az Ön és a fiúk kapcsolata azért volna érdekes, mert ezek a srácok nem nyílnak meg akárkinek. Nagyon nehéz munka lehetett szóra bírni őket.
Ez így igaz. Vannak olyan helyzetek, amikor kicsit látszom is. Abban a jelenetsorban viszont, amikor azt beszélik meg, milyen legyen a filmjük
forgatókönyve, milyenek legyenek a szereplők, azt a módszert választottam, hogy megbeszéltem velük, melyik jelenetet vesszük, és aztán csaknem egy
órára egyedül hagytam őket az operatőrrel. Az az ő dolguk volt, hogyan alakítják ki a saját történetüket. A koncepcióm általában véve is ez volt: elrendeztem egy csomó dolgot, például a szobát, ahol forgattunk: becsukattam az ablakot, megmondtam, melyikük hova üljön például, és aztán
az történt, ami bennük volt, ami a helyzetben volt. Tisztáztam néhány pontot, s aztán visszavonultam. Azt gondolom, a dokumentumfilmnek is meg kell találnia a maga formáját. Az anyag egészét el kell rendezni, formát kell adni a valóságnak, hogy filmezhető legyen. Az a szoba például, ahol erről a filmről beszélünk, nem létezik. Becsukattam az ablakokat, alkalmaztam egy műanyag hátteret, s ettől a szoba teljesen megváltozott. A magam módján akartam használni a helyiséget, úgy, ahogyan én azt elképzeltem.
Miért ilyen zöld ez a kópia, amit itt vetítettek?
Két kópiánk van a filmből mindösszesen. Ezért a kópiáért nem fizettünk, mert annyira rossz lett (nevet), nem igaz tehát, hogy a német munka mindig tökéletes. Sajnos a másik kópiát egy operatőr-fesztiválra neveztük be, ami egyidőben van a Mediawave-vel, ott azért elég fontos, hogy azt lássák, amit felvettünk.Annak nagyon szembetlőnek kellett lennie, hogy az a
mozifilmforgatással kapcsolatos rész nem az ő valóságuk. Van ez a szoba, ami nem érintkezik a valósággal, ahol beszélgetnek, ahol játszanak, és így találják meg, ott, abban a szobában a saját valóságukat. És tényleg ez történik: amikor ott vannak, olyan dolgokról beszélgetnek, amiről a
mindennapi életükben soha.
Nekem személy szerint ez a rész tetszett a legjobban a filmből. Leforgatták azt a filmet, amiről beszéltek, vagy ennyi készült el belőle, amennyi látszik az Ön filmjében?
Igen, ennél egy kicsit hosszabb lett.
Nagyon tetszett nekem a színésznő, aki a fiúk hirdetésére jelentkezett.
Belevaló lány lehet, ha így képes elmenni játszani sittes fiúk amatőr filmjében...
Azt mondta, ez volt a legkeményebb munka, amit életében csinált. A fiúk nagyon nehezen választották ki, rengeteget vitatkoztak, ki legyen az, ennek egy része a filmben is látszik. Végül is aztán azt a fiút kértem meg, aki
Connie-t játszotta, döntse el, végül is neki kellett vele együttműködnie.
Kérem, mondja el pár szóban, milyen lesz a készülő új filmje, amely Kelet-Nyugat-Németország problémáját feszegeti.
Játékfilm lesz, Kelet-Németországban játszódik majd. Én nyugati vagyok, de nagyon érdekelnek a keleti rész változásai. Egy fiúról és az anyjáról szól.
Az anya negyven éve elhagyta Kelet-Németországot, amikor a fiú még kicsi volt. Otthagyta a családját, és többé nem látta őket. Negyven év elteltével visszatér, hogy megkeresse a családját. A fiú nem akar találkozni az
anyjával, de végül aztán találkoznak. A fiú retteg, elég sok problémája van, nemcsak az anyja miatt, hanem a rendőrséggel is, ehhez a részhez a
dokumentumfilm alapján írtam meg a szereplőket. Szóval végül is találkoznak, mindkettejüknek nagyon nehéz ez a találkozás. Azt még nem
tudom, mi történik közöttük, de az asszony visszatér, az biztos, képtelen maradni ennyi idő után. Most is ezen dolgozom, ma reggel is írtam egy kicsit, Győr nagyon jó hely a munkához, nyugodt és inspiráló. A fal leomlása tulajdonképpen sokakat fordított a keleti országrész felé, többek között engem is. Azelőtt én egyáltalán nem ismertem a keletieket,
személyesen nem ismertem senkit ott. Könnyebben jutottam el Londonba vagy Párizsba, mint Kelet-Németországba. A helyzet azóta megváltozott, rengeteg keletnémet barátom van. Nagyon érdekes hely, mert azt gondolom, Kelet-Németország még nem állt be. A többi keleti országgal, például
Magyarországgal összehasonlítva azt látom, hogy a magyarok a maguk szakállára fejlődhetnek, nincs egy okos, gazdag, sokkal jobb „Nagy Testvérük”, aki folyton megmondja, mit kell csinálniuk. Azt gondolom, ez is egyfajta rasszizmus. Az egyesítés előtt legfeljebb a legismertebb keletnémet filmeket néztem meg, a legismertebb könyveket olvastam el, az országról nagyon felületesek voltak az ismereteim. Egyszer Karlovy Vary-ban
voltam egy egyetemista filmfesztiválon, és megismerkedtem kelet-berlini filmfőiskolásokkal is. Nagyon nehéz ügy volt. Néhány nap múlva rájöttem, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, de egyszerűen nem értjük meg egymást.
Ellentétben például az angol fiúkkal, akikkel nagyon is hasonló gondjaink voltak, noha a nyelvünk különböző. Nincs ezen mit csodálkozni, negyven év nagyon hosszú idő.
Rasszizmus, talán ez a jó szó a keleti-nyugati ellentétre.
A németekről általában az a kép él, hogy militaristák, akiknek vagy császáruk, vagy Hitlerük van, aki megmondja nekik, mit kell csinálniuk. Aztán ez megváltozott. A mostani ötvenesek már mások. Azt hiszem, már nem
áll fönn annak a veszélye, hogy szükségét érezzék, hogy diktátort, valamiféle vezetőt keressenek maguknak.
[ ]
Boronyák Rita
|
Az interjúhoz kapcsolódó linkek:
Hivatalos Mediawave honlap
|
Eddigi találatok:
Mundruczó Kornél: Trabant, korzó, WC.
"Legyen olyan, mint egy ember"
"Az írások egy része teljesen méltatlan"
Szemző Tibor - Nemet mondott a Presszóra
Zsigmond Vilmos: Amerikában is, a forgatásokon arra gondolok, - hajjaj, csak a Richie is itt lehetne velem!
Roy Andersson: Kicsit bele kell rondítani!
Buzás Mihály: „Hangulati új hullám”
Lukáts Andor: Csak a film maradt
Szaladják István: Tapasztalni - merőben más
Jonas Ĺkerlund: „Számomra sosem volt probléma a cenzúra”
Nagy Ervin - Rába Roland: Vagy fáj - vagy nem
Kálmánchelyi Zoltán - Stefanovics Angéla -Végh Zsolt: (P)esti mesék
Edward Norton: „Forman megzsarolt...”
Sigourney Weaver: magas, szőke nő, teljes mellbedobással
Tímár és Bereményi: Párhuzamos interjú
Schilling Árpád: Le a Mazsola arcúakkal!
Gyürey Vera: Filmintézetből filmarchívum
Az ÉS tényfeltárói: A magyar Benfenntesek
Leos Carax, a rejtőzködő művész
Veit Helmer: a Mediawave fődíjasa
Sputnik-csoport: a Z+ klipkirályai
Regis Wargnier: nők, férfiak, történelem
Deák Krisztina: a férfiaknak máshol van az erogén
|
|
