Lukáts Andor: Csak a film maradt
„Nem érdemes romantikázni. Az egyik fél mindig veszít.”
Lukáts Andor színész-rendező - kilenc évvel a Három nővér után - Egressy Zoltán Portugál című színművéből készített nagyjátékfilmet. A darabot sikerrel játszotta a Kamra, és a „katonás” Szirtes Ági, Varga Zoltán - Jucika, illetve Sátán szerepében - több díjban, elismerésben részesült.
Lukáts Andorral egy borzalmas gyorsétteremben találkoztunk. Kávéházi hangerőnket túlüvöltötte a fülsüketítő zaj. Belehallgatva a felvételbe, beszélgetőtársam szerint egy órára felelevenítettük a „zenés interjú” műfaját.
- Mit gondol, Spiró György Csirkefeje után - és most nem a kortárs drámák minőségére utalok -, be lehet-e még mutatni, hogyan élnek azok a társadalom peremére szorult, örökre leszakadt emberek, akikkel az életünk folyamán alig, vagy sohasem foglalkozunk?
- Hát majd fogunk. Eljön az idő, hogy foglalkozni kényszerüljünk velük, ugyanis végérvényesen a társadalom peremére szorulni ma már korántsem lehetetlenség. Kegyetlen törvények vannak, kemény az élet. Pillanatok alatt utcára, vagy akár börtönbe kerülhetünk, egyik napról a másikra alkoholista, hajléktalan válhat belőlünk. Annak ellenére, hogy mind a mai napig kapcsolatrendszereken áll vagy bukik a sorsunk, ezeket a kapcsolatokat már másra használjuk. Aki egy bizonyos körön belül van, hosszú távon megúszhatja az elszegényedés, az állástalanság, vagy egy politikai bosszúhadjárat végeredményének veszélyét. Ezért nem a meglévő gondok feltárásával kell foglalkozunk, hanem annak elemzésével, miként juthat az ember abba a helyzetbe, hogy mindenét elveszítse. Ne csapjon be senkit az a közérzet, amelyet az öt érzékszervével kényelmesen kitapinthat. Csalóka, amit az utcán látunk, csalóka az a hely, ahol mi most ülünk. A valóság ugyanis az, hogy az ország nagy része szegény, és borzalmas szociális körülmények között él. Ezt fedi el ez a zaj, a kirakatok, az utcán suhanó fantasztikus kocsik. Mert csak látszat, hogy ebben az országban - gazdasági szempontból - még létezik az a középréteg, amely évekkel ezelőtt viszonylagos biztonságban érezhette magát.
- A Katona József Színházban elit-értelmiségiek, egyetemisták-főiskolások között, olyan darabokat nézve, mint Parti Nagy Lajos Mauzóleuma, Egressy Portugálja, Lőrinczy Attila Balta a fejbe című színműve, gyakran érzi magát kukkolónak az ember. Vezető színészeink bemutatják, hogyan élnek azok, akiktől viszolygunk, néha félünk. Milyen befogadói magatartást várnak a nézőtől?
- Mi azt akarjuk, hogy ezeket a leleteket elevenen tartsuk, felmutassuk. És, hogy a néző az általunk feltárt problémáról tudomást szerezzen, és az ébren maradjon benne. A színháznak ugyanis az a legfontosabb eleme, hogy igazat mondjon, és hitvallásában, szellemi értelemben képezze le a valóságot. A nézőnek pedig szembe kell néznie a valósággal, még akkor is, ha kukkolónak érzi magát, vagy amikor nyíltan párbeszédet folytat azzal, ami a színpadon történik. Hogy éppen ország egyik legjobb színháza játszik ilyen darabokat, nagyon jó, nagyon fontos. A Katona ezt a feladatát teljesíti, és nem célja, hogy az értelmiséget célozza meg a közönség széles köréből. Közlési szándékunk választja ki a közönséget. A közönség pedig legyen olyan, mint az itatós papír a tintán. Egy színésznő egyszer arról panaszkodott levélben a férjének, egy nagyon neves zeneszerzőnek, hogy éneklés közben problémái vannak a légzéssel. Feltette a kérdést: egyáltalán, hogyan kell lélegezni? A férj azt válaszolta: talán nem kellene erre figyelni. Mert a levegő bemegy önmagától.
- A film elkészülte után változtatott-e valamit a Kamrában színre állított előadásán?
- Nem, mivel képtelenség egy előadásba átépíteni mindazt, ami a filmben bevált. Ennek ellenére jót tenne a színházi változatnak, ha további szövegeket húznék, jeleneteket megcsonkítanék, átrendeznék. Ugyanakkor az előadás sajátos ritmusát nem lenne érdemes megbolygatni. Az, ami a filmen olyan érdekes - például a vége -, ahhoz kell egy traktor, a köd, és néhány mondat, amit a jelenethez hozzáírtam. Filmben gyorsan kell dönteni, és néha a gyors döntés jó eredménnyel jár. Bármennyire szeretném, hogy - a főhős helyett - ne ölje meg Retek az egyik alkoholistát, ehhez át kellene alakítanom a darabot.
- Jobban kedveltem a színházi változatot: amikor Masni egyedül marad, mert szerelme, a porfészekbe keveredett, rémesen unalmas, műkedvelő esszéíró-bölcsész elhúzza a csíkot, a féltékenységből gyilkoló rendőr, Retek pedig talán börtönbe kerül.
- Ez engem zavart, mert szentimentális. Abban igaza van, hogy az élet ilyen. Az, hogy egyedül marad a lány, rendben van. De a megvalósítás - írói, rendezői, színészi szempontból, mert egyik a másikból következik - szenvelgő. Olyan mondatok hangoznak el a színpadon, melyeket zsigerileg elutasítok. Elmondja valaki, hogy nem baj, majd itt maradunk, és valahogy lesz. Ez egy rossz Csehov-parafrázis! Az, ami hisztériából fakad, mindig érdekesebb annál, mint ami egy íróasztal mellett, egy fiatal író fejében születik. Amikor az ember sok mindenen túl van, és ezeket a dolgokat mind átélte, rájön, ilyen kiélezett helyzetekben az emberi reakciók - verbális értelemben - vagy fukarabbak, vagy keményebbek, vagy pedig elkezdünk valami egészen másról beszélni, ebből tudja a másik, hogy itt valami nagy baj van. Egyébként leforgattuk a gyilkosságot, de úgy, ahogy van, kivettem. Húsz percet kidobtam a fenébe. Mert nem stimmelt. Azt akartam volna kicsikarni a nézőből, hogy sajnálja ezt a lány.
- Ennek ellenére meggyőződésem, hogy amint a darab, úgy a film közönsége is szánalmat fog érezni.
- Pedig inkább örülni kellene annak, hogy ez a szerelem nem jött össze. Mert ez a fiú semmire sem jó. Még a saját tervét sem tudja megvalósítani. Sosem jut el Portugáliáig. Akkor mit kezdene ezzel a lánnyal? Aki ilyen feleség mellett él Budapesten, akinek a passzióit a gazdag apósa finanszírozza, és aki ebből ugyan elmenekül, de a szökést nem tudja végrehajtani, az gyáva. Arra nem lehet rábízni egy életet, és ezt az ösztönös, egészséges parasztlányt. Aki csupán kuriózum volt, mert egy hét után otthagynák. Tehát azt kell sugallni, hála isten, hogy ez a fiú elment. Kisebb törés ez egy ember életében, mint leélni valakivel három-négy hónapot, és elviselni, hogy elhagyták. Amikor már elhittük, hogy van valakink. Masnit elveszi majd Retek, aki alkoholista lesz, és verni fogja őt, és ki tudja, mit csinál vele. De ez még mindig közelebb áll ahhoz az élethez, amiben Masni felnőtt. Tudja, nem érdemes romantikázni. Az élet nem olyan, hogy az idő majd mindent megold, meg egymás megértése, és a szeretet... Mert ez az egész olyasmi, mint amikor elhatározzák, hogy a természeti népeket ellátják a legmodernebb civilizációval. Ez végzetes tévedés. Az egyik fél mindig veszít. Egymásnak idegen dolgok ezek.
- Hogyan születtek a karakterek?
- Szerencsés esetben a figurák mindig közös gyerekek. Szerencsétlen esetben kitalálja a rendező, és a színész nem tudja megcsinálni, vagy kitalálja a színész, és a rendezőnek nem tetszik. Én elég sokat játszom elő. De nem azt várom vissza a színésztől, amit megmutattam. Azt szeretem, amikor egyetlenegy gesztusból meg tudom magam értetni, részben, mert jól ismerjük egymást, részben, mert fontos gesztust találok, amiből a színész egy egészet tud felépíteni. Nagyon bonyolult feladat kitalálni, milyen a Szirtes Ági, vagy a Varga Zoli. Lehet közhelyesen fogalmazni, hogy milyen egy alkoholista, de ez a legegyszerűbb és a legdurvább megoldás. Hiszen még egy igazán jó karikatúrában is van valami mögöttes. Bizonyos színészek, alkotók úgy tudnak megfigyelni embereket, hogy - mint egy természetgyógyász - szinte látják az auráját, az energiaburkát, érzik a belső tempót, ritmust, gondolkodást. Mert nem a gesztusokra figyelnek, hanem a lényeget látják. Ezek után a külsőt már könnyű megcsinálni.
- Varga Balázs, Filmvilágban írott kritikájában Varga Zoltán alakításáról azt írja: „fals jelenség..., kilóg a csapatból..., messze túljátssza a szerepét”.
- Nem értem... Zoli alakítása rendkívül szeretnivaló, mert csupa olyan vonást lát meg ezekben a szerencsétlenekben, amelynek nyomán azt láthatjuk, igen, ők emberi lények. Van egy táncuk a Szirtes Ágival. Olyan felszabadultak, hogy azt gondoljuk, ezekből az emberekből az alkohol nem lúgozott ki minden érzelmet, gondolatot. Kollégája szerint ez az alakítás bántó?
- Igen. Azt írja, a filmben az alkoholizmussal kapcsolatos olcsó, sértő, durva poénok sorát láthatjuk.
- Ez nem igaz. A stílus, a klasszikus burleszk, segít megérteni egy alapmotívumot. Tagadhatatlan, hogy egy alkoholista a kívülálló szemében rengeteg olyasmit csinál, ami enyhén szólva szórakoztató. Amikor egy részeg ember elveszti az egyensúlyát, lehet, hogy féltjük, nehogy beüsse a fejét a betonba, de olyan mozgáskoordinátái vannak, amelyek mulattatnak. Finomkodás, arisztokratizmus, értelmiségi okoskodás azt mondani, hogy ebben nincs humor. Önmagamnak nem hazudhatok: ha nézek egy alkoholistát, bármennyire szánom, az első, ami szembetűnik, hogyan áll, hogyan megy, hogyan tesz negyven gesztust, amelynek végeredménye a semmi. És mi ebben a filmben továbbléptünk azon, hogy ez mulatságos. Ezért van a tánc, ezért vesz elő a szatyrából Sátán egy cipőcskét, ami valószínűleg a kisgyerekétől van. Zoltán egész alkatában benne van az esendőség. Sosem állna szándékomban ezeket az embereket megbántani, hiszen sok esetben olyan szerencsétlen sors bújik meg a felszín alatt, amely sokkal több megértést hív elő belőlem, mint a többségből.
- Színészként milyen agyi-lelki átalakuláson kell keresztülmennie, amikor filmrendezővé válik?
- Ha gyengébb volnék, vagy könnyen nekikeserednék, már régen abbahagytam volna ezt a dolgot. De mert nem vagyok gyenge, és mert nem keseredem el soha, ráadásul szürrealista beállítottságú vagyok, az összes kudarc, amit át kell élnem egy következő film elkészültéig, beépül a gondolkodásomba, vagy az alkotás folyamatába. Részben elkeserítenek azok az eredménytelenségek, amelyek miatt nyolc évnek kell eltelnie két film között, részben mindez gazdagít. Csupán az dühít, hogy vannak olyan forgatókönyveim, amelyekből az istennek sem akar film készülni, pedig ezek érdekelnek leginkább.
- Hány forgatókönyvről van szó?
- Van három teljesen kész könyv, az egyik 85 óta létezik, és még mindig azt hiszem, hogy meg kellene csinálni. És van két négyéves, az egyiket animációs filmnek szántam.
- Ezek azok, amelyek az álmaiból, vagy inkább rémálmaiból születtek?
- Nem. Azokat most nem is említettem. Az egyik „négyéves”, amelyből animációs filmet tervezek, Jarry Übüje alapján, a kelet-európai tömbbel és azzal foglalkozik, persze nem direktben, hogy ez az identitás nélküli horda hogyan próbál bevergődni Európába - Unió munkacímen. Az Übü a hatalom és a többnek látszás virtuóz mutatványáról szól, és a filmben az jelenne meg, kik is ezek a szerencsétlen alakok? Ezek a mindent habzsoló Torgyánék, ez a minden pénzt, hatalmat magának akaró egyveleg. Vagy egyvalag. A hatalmat megszerezni, eltékozolni és hazudni. Hályog van a szemükön, megsértődnek, vagdalkoznak. Úgy néz ki, mintha Unió-kész ország lennénk, de valójában alig vagyunk képesek valamire. Legfőként arra nem, hogy egy művelt, civilizált része a világnak befogadjon minket. Amely világ műveltségéről, civilizáltságáról persze megvan a magam véleménye. Azt sem tudjuk, mit és mennyit érünk, ezért a céljaink ködösek. A film vége az lenne, hogy ez a hajón utazó brancs ködbe kerül, és eltűnik szemük elől a cél: Európa. A megvalósítás nagyjából kétszáz millió forintba kerülne, de hozzáértők szerint feltehetően az ötszörösét, ha nem a tízszeresét hozná be. Jó lenne már producert találni.
- Mi történt Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényéből készülő forgatókönyvvel?
- Ezt a feleségem írja, akitől most válófélben vagyok. Ma van a válóperem második menete. Azért még azt mondom, a feleségem. Egyébként nagyon jó a regény, és ő nagyon jól nyúlt hozzá. A forgatókönyv hetven százaléka elkészült. Még nem kérdeztem meg a szerzőtől, odaadja-e a jogot, mert ennél fontosabb, rá tudom-e venni a feleségemet, hogy a könyvet tovább írja. Ha igent mond, egy következő pályázatra, talán tavasszal, be tudnám adni. Ismeri a regényt?
- Még nem olvastam, de amit hallottam róla, nagyon megérintett: egy gazdag földbirtokosnő beleszeret egy zsellér fiúba, aki elmenne Amerikába...
- Bejelenti a fiú, hogy elmegy, leülteti a nő, hogy igyon meg egy pohár bort, hiszen csak később jön a vonat. Megöli, majd bedobja a kútba. Ebbe beleőrül, és ettől kezdve úgy él, hogy a férfi, akit szeret, ott van lenn a kútban, és a nő egyre csak hordja rá a követ, tölti fel a kutat kővel. Hihetetlen atmoszférája van a könyvnek. Sokkal erősebb, mint a Postás mindig kétszer csenget. Briliánsan írták meg. Nem lehet megunni a történetet, mindvégig vibrál a feszültség. Egyébként most egy ál-dokumentumfilmet is írok, körülbelül tizenötször egy, másfél óra lenne. Két résszel már elkészültem. Ehhez rengeteg pénz kellene. Azt tervezem, hogy a könyvet majd eladom. A pénzből megcsinálnám azt a filmet, amit annyira szeretnék, és amiről éppen ezért nem beszélek.
- Azt mondta egy interjúban: „Rengeteg filmtervem van. Lassan már csak az van”. Meghökkentett ez a kijelentés.
- Ne értsen félre: érdekel a színészet is, most is próbálok a Katonában. De az ember körül, főleg ha öregszik, leszűkülnek a dolgok. A belső világomról beszélek. Hogy mi az, ami ezt kitölti. És ebben nagyon sok olyasmit találok, ami csak a film - a társelemeivel együtt. Mert sosem a film a lényeg, hanem az, amit a világról gondolok. Csakhogy ez leginkább forgatókönyvekben fejeződik ki. És azt hiszem, lassan már csak az a kép, az a gondolat van, amit látok, megfogalmazok. Mindennek a megjelenési formája a film, adott esetben a színház. Amikor a „miért élek, és miért dolgozom” kérdést felteszem magamnak, akkor azt mondom, hogy a két kisfiamon kívül, akik persze mindennél fontosabbak, ezért. Az emberi lét, az emberi élet furcsaságai messzemenő következtetéseket indítanak el bennem. Miközben tudom, mindannak, ami annyira foglalkoztat, a századát sem fogom megismerni. Esélyem sincs rá. Kicsit ezeket a soha meg nem ismerhető dolgokat próbálom megkísérteni a filmekben. Ebben az értelemben valóban „csak” a film, és a film körüli gondolatok maradtak meg nekem. A világ úgy, ahogyan én látom, vagy ahogy én szeretném megérteni, megfejteni. Ez a fontos.[ ]
Horeczky Krisztina
|
Az interjúhoz kapcsolódó linkek:
|
Eddigi találatok:
Mundruczó Kornél: Trabant, korzó, WC.
"Legyen olyan, mint egy ember"
"Az írások egy része teljesen méltatlan"
Szemző Tibor - Nemet mondott a Presszóra
Zsigmond Vilmos: Amerikában is, a forgatásokon arra gondolok, - hajjaj, csak a Richie is itt lehetne velem!
Rolf Teigler - Outlaws, A dokumentumfilm nem improvizáció
Roy Andersson: Kicsit bele kell rondítani!
Buzás Mihály: „Hangulati új hullám”
Szaladják István: Tapasztalni - merőben más
Jonas Ĺkerlund: „Számomra sosem volt probléma a cenzúra”
Nagy Ervin - Rába Roland: Vagy fáj - vagy nem
Kálmánchelyi Zoltán - Stefanovics Angéla -Végh Zsolt: (P)esti mesék
Edward Norton: „Forman megzsarolt...”
Sigourney Weaver: magas, szőke nő, teljes mellbedobással
Tímár és Bereményi: Párhuzamos interjú
Schilling Árpád: Le a Mazsola arcúakkal!
Gyürey Vera: Filmintézetből filmarchívum
Az ÉS tényfeltárói: A magyar Benfenntesek
Leos Carax, a rejtőzködő művész
Veit Helmer: a Mediawave fődíjasa
Sputnik-csoport: a Z+ klipkirályai
Regis Wargnier: nők, férfiak, történelem
Deák Krisztina: a férfiaknak máshol van az erogén
|
|
